- Nem fázol? Nem vagy éhes? – kérdezte tőlem kedvesen Dávid.
- Nem! – válaszoltam a télikabátom és a sapkám mögül. Természetesen nevetségesen néztem ki. Olaszországban voltunk, a barlangjában. Ahogy anyám lelépett ide hozott ki. Persze minden gyógyszeremmel együtt. A kórházi „összeveszésünk”-ön úgy tűnik, túl lépett. Nem úgy, mint én. Nagyjából percenként megkérdezte mi a baj.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj, nem érted? – mondtam, és igyekeztem követni őt a sötétben. – Állj meg, nem látlak! – kértem őt. Egy pici pöttyben egy kék láng jelent meg, majd kirajzolódott a sötétben a sziluettje. Lassan, óvatosan indultam el felé, nehogy beleessek egy gödörbe, ami jeges vízzel van tele. Közben káromkodtam.
- Ne morogj! Azért öltöztettelek fel, mert így is beteg vagy! Te akartál ide jönni. – ja, ezt elfelejtettem mondani. Valóban én akartam visszajönni ide.
- Nem morgok. - morogtam.
- És miért is akartál amúgy visszajönni?
- Mert… nem tudom. Itt olyan nyugodt minden. Olyan… nem tudom megfogalmazni. – a hangom suttogássá alakult, de Dávidot nem leptem meg vele.
- Aha. Szerintem is van valami különleges ebben a barlangban. Ezért szeretem én is.
- Helyes. – motyogtam. Odaértem mellé. a kék lángocska elaludt, és hirtelen teljesen sötét lett. – Te látsz? – bukott ki belőlem a gyermeteg kérdés.
- Látok.
- Mindent, teljesen?
- Nagyjából úgy, ahogy te akkor, amikor ’világítok’. Amikor ég a láng a tenyeremben, akkor én úgy, mint te totál világosban. A világosság bántja a szemem, de muszáj elviselnem. Eleinte ordítottam a fájdalomtól. Mostmár bírom.
- Húha. – nyögtem. És ami furcsa volt: mindezt olyan természetesnek találtam. Hogy ezekről beszélünk. Még haragudni is elfelejtettem rá, amiért nem viszonozza az érzéseimet… egy ideig. Aztán ismét felvettem a pókerarcot, és mintegy megkövülve álltam egyhelyben.
- Miért vagy ilyen fagyos? – kérdezte halkan.
- Ezt hogy érted?
- Nem beszélsz, nem mosolyogsz… tudom, hogy beteg vagy, de…
- Semmi bajom nincs. – feleltem kimérten. Aztán köhögési roham tört rám. Hirtelen Dávid óvó karját éreztem a vállamon. A sötétben elkezdett vezetni, és én teljesen megbíztam benne. Mentem arra, amerre vezetett. Hiszen semmivel nem szolgált rá a bizalmatlanságomra. Ugye?
Óvatosan leültetett egy sziklára. Nem sokkal később szikrák pattantak fel nem messze tőlem, majd egy jó meleg tűz keletkezett.
- Dávid, hogy csináltál tüzet? A barlang nyirkos, hideg. És fa sincs bent.
- Nekem nem kell ahhoz semmi sem. Tüzet és szelet akkor csinálok, amikor akarok, és ott, ahol akarok. Vizet nem. De ezt a kettőt bárhol létre tudom hozni.
- Nehéz megszokni ezt.
- Talán zavar?
- Nem, nem, félre értesz. – hirtelen rám jött a köhögés. Szinte fulladoztam, ráadásul a barlang falai százszorosára hangosították a hangokat. Dávid óvatosan ütögetni kezdte a hátamat, közben a lábam simogatta, hogy nyugodjak meg. Biztosan érezte, hogy már-már bepánikolok a rohamtól.
- Jól van, nyugalom. – csitított. Hallani a mély hangját nagyon jól esett. Lassan csillapodni kezdett, majd elmúlt. Ha nem köhögök, és nem fáj a láztól a fejem, nem is tudom magamról, hogy beteg vagyok.
- Köszönöm. – mondtam neki csendeskén.
- Nincs mit. – mosolygott. Egy ideig csendben hallgattunk. A barlangban kezdett barátságos meleg lenni. – Nem akarod levenni a kabátod?
- De. – és már bújtam is ki az utált ruhadarabból. Ezért nem szerettem a telet, mert fel kell nagyon öltözni. Igaz, még nem volt tél, csak itt.
Nem szólaltunk meg. Mind a ketten a saját gondolatainkba merültünk. Én leginkább magamon és rajta merengtem. Menyire esélytelen vagyok. Egy nagy jó barátjának, majdnem testvérének tekint, hisz minden titkát rám bízta. Tudom, hogy totál reménytelen szerelmesnek lennem belé. Bírom a kudarcot, nem ő az első pasi, akibe reménytelenül vagyok szerelmes. De ő az első, akivel a jövőm homályba vész. Robinál tudtam, hogy csak két évig tarthat, hiszen ment át másik iskolába. Máté pedig… nos, amíg nem jött Dávid, ő volt a szerelmem. Ő a szomszédunk, vagyis hát a szembe házban lakik. Minden nap együtt mentünk haza. Hülyültünk, három puszi, ilyenek. Persze van barátnője, szóval… ott totál esélytelen lett volna.
De most Dávid… nem tudom. Meddig marad itt? Vajon tényleg azt szeretné, ha segítenék neki megtalálni a saját fajtáját? És ha így van, mennyi időnk van még? Mert egy dologban biztos voltam: ha ő elmegy, akkor nekem nem lesz új szerelem többé. Akkor itt maradok, úgy, mint egy leszakított virág. Nem, nem is ez a jó hasonlat. Nem elég erős annak a kifejezésére, hogy mennyire kopár, semmilyen lennék, azaz leszek, amikor majd elmegy.
Valamiért biztos voltam benne, hogy el fog menni. Benne volt a levegőben. Igaz, vak voltam, mert a szerelem vak, és süket is. De aki vak és süket, az jobban tud tapintani, jobbak a megérzései. Nos, ezekre a megérzésekre hagyatkoztam. Viszont fogalmam nem volt arról, hogy mégis akkor mennyi időm maradt még. Nem, nem arra, hogy elmondjam neki, hogy szeretem. Hiszen nekem a közelsége is elég volt.
Mintegy végszóra, rádőltem a vállára. Nagyon megleptem őt, de magamat is. Nem én cselekedtem, nem a lelkem adott utasítást a testemnek. Nem. A testem cselekedett magától. Tehát a test is lehet szerelmes?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése