Már az állomáson voltam,amikor egy férfi megállt előttem.
- Te vagy Kovács Dóra? - kérdezte magyarul.
- Én. - feleltem,és nem néztem rá.
- Mennyit fizettél azért,hogy felvegyenek? Mégis hogy gondolod azt,hogy te sokat gokartoztál? Azt sem tudod,hogy mi az! Mik ezek a hazugságok? - vágott mellkasba egy újsággal,ahol az én egyik fotóm díszelgett,ahogy éttermi egyenruhában feszítek munkásfotózáson. A sírás már marta a torkom.
- Én... az úgy volt,hogy...
- Igen,mégis hogy képzelted ezt? - hallottam meg egy undok hangot magam mögött. Niki,Nóri,Timi,és Réka álltak mögöttem. Lehajtottam a fejem,és hallgattam. Szó se lehetett arról,hogy megszólaljak.
- Egy beképzelt senki vagy,aki csak úgy lefizetett egy ilyen remek embert! Mégis milyen informátor? - kérdezte gúnyosan Niki. - Így reklámozod magad,hogy legyen mit enned esténként,amikor egyedül kuksolsz a híd alatt? Vagy mégis hogy képzelted ezt? - folytatta kegyetlenül. Én már majdnem sírtam,de az arcomon töretlen maszk volt,ami nem árult el érzelmet. Egyszer csak valaki karon ragadott,és ugyan ebben a pillanatban meg is fagyott a levegő a peronon.
- Komm mit mir. /német: gyere velem/ - motyogta egy férfihang. Egy magas,szőke,kék szemű pasas vitt odébb a libáktól. - Te vagy Dóra Kovács? - kérdezte már angolul,bár a németet is értettem.
- Igen. súgtam halkan.
- Mi a baj? Mit mondtak ezek neked itt magyarul? - kérdezte élesen. - Ne feledd,ha sértegettek,egyetlen szavadba kerül,és bíróság előtt vannak.
- Ezek ugyan nem! - köptem a szavakat mérgesen. A könnyek már a szememben égtek.
- Akarsz róla beszélni? - kérdezte halkan. Némán ingattam a fejem,hogy nem. Felszálltunk a vonatra,és leültünk egymással szemben. Segített cipelni a cuccomat.
- Egyébként ne haragudj,de még be sem mutatkoztam. Sebastian Vettel vagyok.
- Dóra. Dóra Kovács,de becézhetsz Dórinak vagy ahogy akarsz. - mosolyogtam halványan.
- Tehetek egy megállapítást? - kérdezte,miközben kéklő tekintetét az enyémbe fúrta. Érdekes módon azonnal összerándult a gyomrom,de ezt csak a szokás ember-félelmemnek tudtam be.
- Aha.
- Ahhoz képest,hogy húsz éves vagy... nagyon... sokkal idősebbnek látszol. - bökte ki nehezen. - Mármint olyan gondterhelt a nézésed,az arcod,a szemeidből süt a fájdalom és a terheltség. Valami nagy zűr van az életeddel,igaz? - miért olyan kék ennek a szeme? MIÉRT?!
- Igaz. - hallottam a hangom,és bár nem akartam semmi sem mondani,a szám járt. - Kicsit nagy zűr van velem,de nem szeretnék róla beszélni. - tettem hozzá. Ahogy elszakadt a tekintetem az övétől,egyből megjött a józan eszem. Ki érti ezt?
- Rendben. - felelte,és csalódottan hátradőlt. Az út további részében nem beszéltünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése