Másnap frissen keltem fel - vagyis addig voltam friss,amíg be nem ugrottak a tegnap este emlékei. Ekkor aztán már rögtön nem kellett annyira sietni a felkeléssel.
Lezuhanyoztam,felöltöztem,és lementem a hallba. Sebi már ott volt. Én összesen egy kapucsínót kértem magamnak,meg egy kakaós csigát. Amíg vártam a kajámra, Sebas odajött mellém.
- Jó reggelt. - mosolygott rám.
- Szia.
- Kivigyelek a pályára? - ajánlotta fel.
- Megköszönném. - néztem rá hálásan. - Te nem eszel?
- Nem. - húzta el a száját. - Tommi nem enged sosem reggelizni ilyeneket,max nyúltápot,de azt útálóm. Nekem reggel egy kávé is elég.
- Értem. - feleltem és hozzáláttam a csigához.
- Mm ez jó volt. - álltam fel,mikor befejeztem. - Jajj bocs. - szégyelltem el magam,Sebire gondolva.
- Miért is? - értetlenkedett,erre én még jobban elszégyelltem magam.
- Semmi. - feleltem pirulva,és beültem a kocsiba.
Az utat némán tettük meg,nem volt mondanivalónk egymás számára. Én nem mertem beszélgetést kezdeményezni,és valószínűleg ő sem,mert félhetett,hogy amit mond vagy kérdez,az érinti a múltamat. Leparkoltunk,és amikor kiszálltam,Sebi szinte azonnal megfogta a kezem,és húzni kezdett maga után.
- Hé,hova megyünk? - értetlenkedtem. Bevitt a hombe,ott az egyik szobába. Az asztalon ott volt egy piros-fehér-zöld színekben pompázó bukó,rajta pár matrica,logó,és a nevem: D. Kovács. Meglepetésemben a földbe gyökerezett a lábam. A bukó gyönyörű volt! Sebi nem állt meg,de elengedett engem. Odament az asztalhoz,felemelte a kincset,visszajött hozzám,és óvatosan a fejemre tette. Pontosan illett rám.
- Nagyon aranyos vagy ebben. - nézett rám Sebi csillogó szemekkel,mire elvörösödtem,és lesütöttem a szemem.
- Köszi. - motyogtam,és levettem a bukót. Megfogtam a kezembe,és ott nézegettem tovább.
- Tetszik? - kérdezte bátortalanul. - Én terveztem.
- Nagyon-nagyon tetszik! Köszönöm szépen. - mosolyogtam rá,és ezzel magam is megleptem.
- Nincs mit. Menj,öltözz át. A pályán találkozunk. - azzal megveregette a vállam,amitől ismét görcsösen ugrott össze a gyomrom.
Húsz perc múlva már a kocsiban ültem,és vártam,hogy kiengedjenek. Most is volt bennem izgalommal vegyült halálfélelem,ugyanis továbbra sem bíztam magamban.
- Kuplung,gáz,váltás. - mondta a fülemre Mark. - Ugyan úgy menj,mint tegnap,és nagyon jók vagyunk.
- Könnyű azt mondani! - vágtam rá,miközben gyorsítani kezdtem. Nagyon féltem megint,de ahogy elértem a kétszázat, megint semmi nem létezett,csak én,a kocsi,és az aszfalt.
A szabadedzésen negyedik lettem,Alonso,Sebi,és Felipe után. A Ferrarik nagyon összeszedték magukat,tegnap ugyanis csak 14-15. helyeket tudtak elérni. Ám sem a csapat,sem én nem voltam elkenődve,hiszen megint túléltem! Aztán jött a szabadedzés...
A Q1-ben simán megvoltam,a harmadik helyemmel. A Q2-ben negyedik lettem. Aztán jött a Q1. Most dől el,hogy kié a pole.
- Dóra,figyelsz? - kérdezte Mark,még mielőtt kigurultam volna.
- Igen. feleltem kiszáradt ajakkal.
- Van a kormány oldalán egy kapcsoló.
- Megvan.
- Tekered a maxra! Most lesz a motor teljesen kihasználva. Sebi azért tud folyton nyerni,mert neki maxon volt eddig is! Kend el a szájukat! Mehetsz! - azzal kigurultam. A szívem a torkomban dobogott,kedvem lett volna kiköpni.
Háromszáznyolcvan,háromszázkilencven,kanyar,fal,sikán,kanyar. Ismét nagy gáz,kicsi fék...
- TIED A LEGJOBB IDŐ, MAGASAN A TIED! GYERE BE! - ordította a fülemre Mark,és én bementem. Elém tettek egy kijelzőt,ahol láttam,hogy a többiek ideje meg sem közelítette az enyémet...
Aztán egyik pillanatról a másikra az idők nem peregtek tovább a pilóták neve mellett,és az én nevem maradt felül,kipirosítva.
- TE RAJTOLSZ HOLNAP A POLEBÓL,TE,TE,TE! - kiabálta a fülemre Mark. Kipattantam a kocsiból,és a szerelőim,a csapatom nyakába vetettem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése