- Elf? Te jó ég… nem is én lennék, ha nem mellém kerültél volna. - ezen elmosolyodott.
Erika néni ezt a pillanatot választotta arra, hogy felszólítsa Dávidot, engem pedig emésztett a bűntudat, mivel én miattam nem figyelt.
- Tehát mit kell hozni holnapra, az első töritekre? Dávid?
- A tavalyi könyvet, atlaszt, füzetet. - felelte, és ezzel nem csak engem, de Erika nénit is, és az osztályt is meglepte. Hiszen mindenki láthatta, hogy nem figyelünk! Minden tanuló egy emberként fordult felénk.
Tehát nem ember volt a padtársam. Épeszű ember sikítva iratkozott volna ki a suliból, de én mégsem féltem. Egy kicsit sem, és ezzel magam is megleptem. Én, aki nem mert felmászni egy fára sem, mert fél, hogy leesik, nem féltem egy manótól.
- És miért… őőő… miért…
- Hogy miért nem mutatom meg a nagyvilágnak a fenséges földöntúli erőm? – kérdezte magabiztosan vigyorogva. Na, neki sem kell a szomszédban egóért kujtorognia. Fennhéjazására egy kicsit elfintorodtam, de némán biccentettem a fejemmel.
- Mmm. Majd megtudod.
- Na tudod mit? Elegem van belőled! – csattantam fel kissé talán túl hangosan. – Bocs, kicsit elragadtattam magam.
- Semmi baj. Úgy sem tudja még senki, a világon senki, hogy mi vagyok. – felelte egyszerűen, de kesernyés szájízzel.
- Hogy-hogy? - lepődtem meg őszintén. – Nincsenek… khm! Még olyanok, mint te?
- Hú, ezt finoman fogalmaztad meg. – mosolygott. – Pontosan. Én legalábbis nem tudok róla. – ráncolta a homlokát. – Pedig számtalanszor kutattam magam után a neten. Soha nem hozott ki semmi értelmeset. Nagyon nehéz úgy élnem, hogy csak egy legenda vagyok. Legalábbis minden könyv és forrás azt írja, ahol a fajtámról van szó, hogy ha valaha volt is ilyen, több millió éve már nincs. Nagyon rossz. Most viszont valami nem-emberi ösztönöm azt súgja, hogy meg KELL osztanom ezt veled. Meg KELL bíznom benned.
- Értem. – bólintottam lassan, minden szavát alaposan megrágva. – Szóval az, hogy elf vagy, nem egyszerűen abból áll, hogy kék tüzet hordozol a tenyereden.
- De nem ám! – nevetett halkan. - Ez egy hatalmas teher. Felelőséggel, félelemmel, tudással és bűnnel jár. Van kedved ma eljönni velem valahova suli után? – váltott hirtelen témát. A szívem a torkomban dobogott.
- Persze. – hallottam a hangom suttogni.
- Háromkor találkozunk nálatok. - mondta, miközben a csengő rekedtes hangja felharsant. Vége a napnak.
- De nem is tudod, hol lakom! – mondtam még neki, de csak mosolyogva felállt, és kiment.
Engem pedig elkapott a légszomj és a szédülés. Páni félelem lett rajtam úrrá. Úgy látszik, csak a közelében tudtam nyugodt maradni… A félelmem akkor hágott a tetőfokára, amikor a füzetemre pillantva észrevettem, hogy az "Elf" írás eltűnt és helyette egy új jelent meg: "Nem kell félni, bízz bennem!"
Az, hogy bízom benne (sajnos?) egy percig sem volt kérdés. Viszont ne féljek? Nem csak az aggasztott, hogy mi ő, és mit akar tőlem, egyáltalán veszélyes-e rám nézve. Vagy bárkire nézve. Hanem… nos, Dávid nem volt éppenséggel az utolsó látvány. A haja, az izmos teste, és a jó feneke. Tuti focizik. És a szeme… teljesen elbűvölt, talán már az első perctől kezdve. Féltem, hogy beleszeretek ebbe az… emberbe? Manóba?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése