Csak álltam a zuhogó esőben és sírtam. Sírtam, bár nem látszott. Fájt. Jobban, mint hittem volna, hogy fájni fog majd egyszer. Tudtam, hogy nem tarthat örökké, hiszen neki majd mennie kell. Kell, mert nem idevaló. Reméltem, hogy ez nem jön el. Ő pedig abban reménykedett, hogy majd általam távozhat… De egy pillanatig sem hittem volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.
Ugyanolyan közömbösnek tűnt az újév, mint a többi, amíg… Nem találkoztam az új osztálytársammal.
Már első nap olyan különleges volt. Nem volt a haja az arcába fésülve, nem is volt hosszú. Csak fel volt zselézve. Már akkor feltűnt, hogy ő nem olyan, mint a többi fiú. De sosem hittem volna, hogy majd egyszer ő jelent nekem mindent. Aznap reggel, szeptember elsején…
Először csak sejtelmesen mosolygott, amit tökéletesen figyelmen kívül hagytam, de amikor a fény más szögben esett a szemére... Sohasem szerettem a barna szemeket, de az olyan más volt. De még milyen más! Amikor felértünk a terembe szemei már szikrázó kékben tündököltek. Kontaktlencse? Vagy megőrültem?
Szerintem az utóbbi. Kétség kívül megőrültem. Még párszor ránéztem, és nem egyszer volt eltérő színű a szeme. Ember? Egészen biztos. Akkor miért van ez? Egy kicsit elnapoltam a bajt, remélve, hogy csak fáradt vagyok. Nyolcadikos vagyok, és van egy nagyon gagyi osztályfőnököm. Természetesen már kész ültetésrenddel jött be az 1. órára.
Nos, Elizabett, te… Fehér Dávid mellett fogsz ülni, ott hátul. - mutatott a legeldugottabb padra. Fehér Dávid? Ő meg ki? Csak nem az új srác? De igen. Dávid volt az új diák. Nehéz léptekkel vonultam hátra, és ledobtam magam a jobb oldali székbe.
- Én szeretnék ott ülni. – szólt halk-fenyegetően.
- Mi? Nem mindegy az neked? – kérdeztem ingerülten, és nem mozdultam.
- Nem. – dohogva ültem át a baloldalra, és mereven kibámultam az ablakon. Ki ő, hogy megmondja, hova üljek?!
Amikor megszólalt a jelző, megkönnyebbülve sóhajtottam fel: még egy órát nem bírok ki mellette! De ez még csak az eleje volt. Már kicsengettek, és épp Eszter, a barátnőm oldalán hagytam volna el a termet, amikor az oszifő utánam szólt:
- Elizabett! Légy szíves modoráld magad Dáviddal szemben! Nagyon… fura alak. – egy pillanatra mintha félelem futott volna át Erika néni arcán, de elhitettem magammal, hogy tévedtem.
Szünetben nem tudtam Eszterre összpontosítani. Egyre jobban felkeltette a figyelmem Dávid. Következő órán nagy meglepettségemre hozzám szólt.
- Elizabett, ugye? Nos, szia…
- Szia, Dávid. – válaszoltam kimérten.
Mutathatok neked valamit? – némán bólintottam, és egy pillanat múlva a lélegzetem is elállt. A tenyere közepén egy ficánkoló kék lángocska jelent meg, és tűnt el, mire ő vigyorogva kinyitotta a könyvét.
- Ez… ez… ezt még egyszer! – követeltem tőle rémülten.
- Nem kell megijedni. - mosolygott rám kedvesen, amitől a gyomrom öklömnyire zsugorodott. És még egyszer megtette.
- Tudod, én más vagyok. Nem olyan, mint a többi ember.
- Na ne mond. – nyögtem fel. – És azért egyszer majd elmagyarázod, hogy miben rejlik eme másságod? Vagy hagysz belehalni a kíváncsiságba? – kérdeztem szarkasztikusan, mire halkan felnevetett.
- El fogom mondani, ígérem. Amint eljön az ideje. – tette hozzá mosolytalan arccal. Közben a tekintete színe vörösesbe váltott, majd pár pislogás után ismét zöld lett…
Nem tudtam, hogy mit csináljak. Talán félnem kellene? Azt se tudom ki ő… MI ő… Mindenféle elméletek rohamozták meg az agyam, de egyiket sem tartottam valószínűnek, így inkább segítséget kértem:
- Mi vagy te?
- Találd ki. – játszott mosoly az ajkain.
- Varázsló? Kobold? Tündér? Ír manó? - találgatásomra halkan kuncogott és egy ujjmozdítással kinyitotta a füzetem, ahol vérvörös betűkkel egy szó tűnt fel: elf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése