Szóval épp Németországba utaztam a hiper-szuper Mercedes sportkocsimmal,és idegeskedtem,amiért annyi plakát volt rólam már Hockenheim külvárosában is. Amint beértem a városba, a rossz kedvem csak növekedett. Takaros kis város volt, jó nagy dugókkal. Ráadásul minden és mindeni német - következtetésképpen egy szót sem fogok érteni, és a szállodámhoz se fogok találni. Megálltam egy kis utcában, és lassan odagurultam pár ember mellé.
- Elnézést... - kezdtem lassan, brit-angolul. Bár így is érezhető volt az akcentusom. - Meg tudnák mondani nekem hogy hol találom a... a.. ezt az utcát? - mutattam végül a papírra, mert nem tudtam kiejteni. Ők meg csak néztek és tátogtak mint hal a vízben. - Selena Watson vagyok, tudom, tudom, de fontos lenne ha eljutnék erre a helyre! - böktem idegesen a papírra. Az egyik pasi végre megmozdult, és elkezdett németül papolni nekem. - Nem beszélek németül! - mondtam ingerülten. Erre szánakozva nézett rám.
- Én nem angol. - mondta törve az angolt. Valahogy így hangzott: I no English. 'Sok fafejű hülye übermensch német!' - durrogtam magamban.
- Danke schön! - vetettem be egyetlen kétszavas némettudásom ("dánke sőn" >> köszönöm). És tovább hajtottam. - Sok hülye idióta német. Sok hülye. - puffogtam.
Kábé még négy németnél álltam meg, mire az ötödik el tudta magyarázni angolul, hogy hol van azaz utca, ahova mennem kell. Még egy eurót is adtam neki hálám jeléül.
Így esett meg, hogy este 10 órakor estem be a szállodába. Megálltam egy másik Mercedes mellett, kivettem a bőröndöm, és kómás fejjel kezdtem el felvonszolni az ötödik emeletre. Az előtérben volt két szőke hajú srác, akik jót mulatva figyelték a szerencsétlenkedésemet a bőrönddel.
- Esetleg nem segítenétek? - kérdeztem csípőre tett kézzel, mikor harmadszorra ment el a lift, mert nem tudtam betenni a bőröndöt. Nem válaszoltak, csak összevigyorogtak, és végül a nagyobb darab, izmos, Északi beütésű jött oda hozzám. Nem szólalt meg, csak idiótán vigyorgott. Az első próbálkozásra betette a bőröndöm a liftbe, és beszállt ő is.
- Kösz. - morogtam oda. Egy valami feltűnt nekem: valószínűleg nem ismert meg.
- Van mit. - felelte derűsen, mikor kiszálltunk és kivette a cuccom.
- Tudod ki vagyok? - kérdeztem mérgesen. Ilyen hangnemet velem nem üthet meg!
- Tudod kivel feleselsz? - kérdezte hasonló stílusban, de már nem vigyorgott.
- Selena Watson!
- Kimi Räikkönen!
- Honnan kéne ismerősnek lenned? - kérdeztem őszintén meglepve.
- A forma egyből. De te... asszem tudom ki vagy! - szinte láttam a kigyulladó villanykörtét a szőke tincsei felett... - Az az egoista énekes, nem? - köpni nyelni nem tudtam.
- Hogy merészelsz...? - sápítoztam.
- Á, nem kell hozzá bátorság. - legyintett vigyorogva. - Üdvözöllek itt. Te fogsz holnap fellépni? Ja, persze, hogy te. Tele van a képeddel az ország...
- Bunkó paraszt! - vetettem oda. Azzal megfogtam a bőröndöm fogantyúját, és húzni kezdtem volna magam után, de a kis mocsok oda tette a lábát, és a bőrönd megakadt, én pedig egy kecseset hasaltam. A harag és a megalázottság a tetőfokára hágott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése