Erős fertőtlenítő szag térített magamhoz. Kinyitottam a szememet, de nem láttam semmit, csak foltokat. Aztán lassan kitisztult a kép. Végre kivettem, hogy egy kórházi szobában vagyok. Egyik kezemből tű lógott ki. Azonnal felfordult a gyomrom. Nagy küszködéssel bent tartottam, amit most bent kellett, és igyekeztem nem a kezemre nézni. A szoba sötét volt, tehát éjszaka lehetett. Lassan felültem. Nem tudom, mennyi ideje lehettem itt. Azt sem tudtam, hogy miért. Megszédültem, de nem feküdtem le újra. Lépteket hallottam, majd visszafojtott hangú veszekedést.
- Nem engedhetik még ki! Ez nagyon súlyos is lehet! Fel sem ébredt még! – replikázott valaki.
- Ha felkel, akkor haza kell mennie. Ez kórház, nem hotel. Megértem, hogy aggódik a barátnője miatt, de teltház van!
- Nem a barátnőm! – csattant fel hangosan Dávid. Az érzelmek eluralkodtak rajta. Ugye nem gyilkosan indulatos? Ugye nem akarja büntetni a dokim? Nagyon megijedtem. Felkeltem, kirántottam a tűt a kezemből, és kirohantam a folyosóra.
- Dávid! – kiáltottam el magam.
- Eliza! Atya ég, mit csinálsz te itt? Miért csupa vér a csuklód? – nem tudtam felelni. A hirtelen mozgás következtében lerogytam a földre.
- Jól… vagyok! – súgtam neki, mikor felnyalábolt, és a szobába vitt. – Miattad aggódtam! – mondtam már hangosan, szemrehányóan. Hitetlenkedve felnevetett.
- Egy hete fekszel kómában, tüdőgyulladásosan, és miattam aggódsz?
- Igen! – feleltem dacosan, állig betakargatva. A nővér betekerte a csuklóm, amiben a folyadékot pótolták után a szervezetemből.
- Kisasszony, maradjon nyugton, meg szeretném vizsgálni. – gyorsan lefuttatta a rutinvizsgálatokat, aztán elszaladt valami papírért.
- Anya hol van? – kérdeztem Dávidtól, aki egy messzi fotelban ült, és a fejét támasztotta. Álmosan tűnt.
- Haza ment. Olyan húsz perce. Meg volt ijedve miattad, kérte, hogy maradjak itt, amíg hoz be neked ruhákat.
- Menj haza, pihenj. Egyáltalán mért vagy kialvatlan? – vontam kérdőre.
- Mert nem aludtam? – felelte szarkasztikusan.
- Miért nem aludtál?
- Mert itt voltam veled. Hibásnak érzem magam… miattam vagy itt.
- Lehet, de ez nem ok arra, hogy ne aludj.
- De, elég ok! – csattant fel. Nagy vehemenciáján meglepődtem.
- Ahogy érzed. – fordultam a másik oldalamra, neki háttal. Pár perccel később bejött a doki.
- Ez itt a zárójelentése. Aláírná? – kérdezte.
- Mehetek is haza? Örömmel. – vigyorogtam. – Amikor a múltkor tüdőgyulladásom volt, akkor a felébredésem után még két hetet itt dekkoltam.
- Na igen. De most teltház van. És a barátja…
- NEM A BARÁTOM!
- NEM A BARÁTNŐM! – kiabáltuk egyszerre.
- Nos, tehát, a fiatalember megígérte, hogy vigyáz rád. Az anyud meg beleegyezett. A tanárnőtök pedig igazol titeket. – egy pillanat alatt felment bennem a pumpa. Dávidnak iskolázódnia kell! Szoknia kell az emberlétet! Nem egy kislányra vigyázni! Mérgesen villogó szemekkel néztem rá, de kéklő tekintete állta a pillantásom. Mikor a doki elment, csak akkor szedtem elő.
- Hogy képzelted ezt?
- Azt hittem…
- Neked emberien kel viselkedned!
- De…
- Mint akinek családja van!
- De én…
- Normálisan! Mégis mit mondtál Erika néninek?!!
- Hogy én is beteg vagyok. – vallotta be szégyellősen.
- Szóval azt mondtad neki, hogy egyszerre lettünk betegek? – a hangom egy oktávval feljebb ugrott.
- Igen! És tudod, hogy mit mondtam még? Hogy a biológia házi közben! – felelte mérgesen. – Gondolom, nem emlékszel a házira… nádat, meg tavi növényeket kellett szedni. Azt adtam be az ofőnek, hogy beleestünk a tóba.
- Ez akkor sem mentség. – feleltem dacosan. – Meg akarod találni a helyed, vagy nem?
- Meg hát! De nem mindegy milyen áron!
- Aha. És mit számít az neked, hogy velem mi van? A titkod nem mondanám el senkinek, szóval, ha kipurcannék, a sírba is vinném! – ezen meglepődött. Láttam az arcán. Én is megleptem magamat, viszont tényleg érdekelt, hogy miért hordoz így a tenyerén.
- Az az én dolgom, hogy miért számítasz nekem. – felelte, és kiment a szobából.
Szomorúan fordultam a fal felé. Olyasmi választ reméltem hallani, hogy: „mert szeretlek!” vagy legalábbis valami hasonlót. Aztán egy csók. De ki, vagy ami még lényegesebb: MI vagyok én ahhoz, hogy tetsszem neki? senki… és ember…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése