Vegyes érzelmekkel értem haza. Utáltam itthon lenni, utáltam a szüleimnek nevezett egyéneket is. Mert hogy én mostohagyerek vagyok…
Pici baba voltam, egy-két hónapos. Egy nagy bevásárlóközpont előtt tett le az anyám. Fogta a babahordozót, és csakúgy letette. Késő este volt már, és viharfelhők gyűltek. Tehetetlen baba voltam. Aztán el kezdett esni az eső. Anyám nem mozdult mellőlem, de nem is takart el a jeges cseppek elől. Mivel akkor már november volt. Anyám sírt, ahogy én is. Ő kétségbe volt esve, én pedig féltem. Aztán nem messze éjfélt harangoztak. Anyám adott egy puszit, és ott hagyott. Álomba sírtam magam.
Nem, nem emlékszem ezekre, hanem megálmodtam, nem is egyszer. Akár hányszor vihar van, megálmodom, hogy hogyan taszított el magától anyám. De csak ennyit. Hogy hogyan vettek magukhoz mostani szüleim, azt igazából már ők mesélték el. Anya, a mostohaanyám aznap hajnalban ment bevásárolni, és megtalált. Felvett babahordozóstul, és hazavitt. Azonnal lefürdetett, átmelegített, majd magukhoz vettek. Igazából, szánalomból neveltek csak fel, ezt mindig is éreztem. Annyiszor dicsekedtek velem, amikor kisebb voltam, és még most is kihúzzák maguk, amikor nyilvános helyre megyünk. Ilyenkor ugyanis az összes férfiegyed rám figyel, és se hall, se lát. Milyen szép, milyen jó, milyen aranyos. Csak egy becses ékszer vagyok nekik, nem szeretnek igazán. Soha nem éreztem, hogy igazán szerettek volna. Soha.
Szóval nem nagyon vágytam haza. Sőt, kifejezetten vártam már a három órát. Anya általában este kilenckor ér haza, szóval nem tudott ellenőrizni.
Ímmel-ámmal álltam neki a tanulásnak. A fenének sem volt kedve hozzá, főleg most, az idő csigalassúsággal telt. Minden egyes percet valóságos évnek éreztem.
Fél kettő, és én még mindig nem vagyok előrébb a tanulással. Továbbra is csak egy matek példa búslakodott magányosan a füzetemben, öt helyett. Plussz történelem és angol… de valahogy nem ment összpontosítani. Mérgesen szedtem össze a könyveimet, és bepakoltam holnapra. Aztán uzsonnáztam. Még mindig csak kettő óra volt. Unalmamban elkezdtem tévét nézni, de hiába erőlködtem, nem láttam, amit néztem. Ilyen velem sosem fordult még elő. Dávid mindennél jobban felkeltette az érdeklődésemet. Eldőltem a kanapén, és a gondolataimba süllyedtem, míg végül elnyomott az álom.
Három határozott kopogás ébresztett fel. Nagyon kómás voltam, semmire nem emlékeztem, sok idő volt, míg egyáltalán azt felfedeztem, hogy kopogásra keltem fel. Kócosan, összenyomottan nyitottam ajtót.
- Szia! – köszönt Dávid. A szívem azonnal kétszeresére gyorsult, és már nem voltam álmos.
- Szia. – hadartam. – Mennyi az idő?
- Három múlt pár perccel. – mondta, miután megnézte a telefonját.
- Hogy találtál ide? – kérdeztem. Annyi, de annyi kérdés volt bennem, hogy ha akár a tört részét felteszem ezeknek a kérdéseknek, már az is parasztság lenne.
- Elf. – mosolygott, mert azt hitte, ezzel mindent megmagyaráz.
- Aha. – motyogtam. – Gyere be, amíg elkészülök. Kérsz valamit enni vagy inni?
- Nem hiszem, hogy van itt olyan étel, ami nekem megfelel. – ezen majdnem felhúztam magam, de időben kapcsoltam.
- Oh. – nyökögtem. Ezt nagyon nehéz lesz megszokni. – Milyen ruhát vegyek fel? Úgy értem: terepre megyünk, vagy…? – hagytam a levegőben a mondatot.
- Kényelmesen. – válaszolta. – Kényelmesen, de melegen. – tette hozzá. Azt hiszem, a meglepett képem láttán vigyorodott el olyan szélesen. Felszaladtam a lépcsőn és azon gondolkodtam, hogy huszonnyolc fokban minek melegen öltözni.
Felvettem egy melegítőt, hosszú ujjút és széldzsekit. Lent pedig sportcipőt húztam. Nem tudtam, mire számítsak.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Igen. Pontosan hova is? – erre csak nevetett.
- Majd meglátod.
A házunktól nem messze, az utca végében erdő volt. Elindultunk befelé az erdőbe. Nem szóltunk egymáshoz. Próbáltam tartani vele a tempót, de felfelé egyre jobban kifulladtam. Hirtelen megállt, és figyelt.
- Na, itt már jó. – szólt nagy sokára.
- Mmm? – kérdeztem a térdemen támaszkodva, lihegve.
- Itt már nincs ember a közelben. Gyere! – azzal ölbe kapott.
Behunyt szemmel koncentrált valamire, aztán minden forogni kezdett körülöttünk, és halványodni. A következő pillanatban pedig nagyon szorosan tartott, hogy a feketeség, amiben száguldottunk, ki ne ragadjon a karjából.
Tompa puffanással értünk földet, és Dávid bukfencezett egyet, velem az ölében.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor talpra álltunk.
- Igen. – és megborzongtam. Nagyon hideg volt itt.
- Fázol? – aggodalmaskodott.
- Nem. Hol vagyunk? – kérdeztem egyből, mikor láttam, hogy a talpam alatt vékony hóréteg van.
- Az olasz Alpokban. – felelte könnyedén. Már meg sem lepődtem.
- Teleportáltunk. – nem kérdeztem, állítottam.
- Igen.
- És miért jöttünk ide?
- Itt soha nem jár ember. És van itt egy barlang, ami tulajdonképpen az otthonom. Hetente kétszer-háromszor jövök el ide. – azzal elindult egy ösvényen.
Lassan követtem befelé egy sötét barlangba, de aztán szem elől tévesztettem a feketeségben. Amilyen ügyetlen vagyok, beleestem valami barlangi tavacskába. Totál elmerültem a jeges vízben. Fuldokolva, szoruló tüdővel másztam ki a vízből, és Dávidot kerestem, de nem találtam.
- Hé, hol vagy?
- Az orrod előtt, ne mondd, hogy nem látsz. Minden ok? Beleestél a vízbe? Mért nem nézel az orrod elé?
- Ember vagyok. Tudod, ÉN nem látok a sötétben.
- Jaj, bocsánat. – azzal megjelent egy kis, kékláng valahol, ami az egész barlangot barátságos, meleg, kék színbe festette, de meleget nem adott. Félhomály keletkezett.
A barlang maga is nagyon barátságos volt. Mindenütt levelek, díszek. Otthonná volt berendezve. Dávid egy fehér akármivel borított akármin feküdt, egy szál farmerban. Nagyot nyeltem, és feszengve leültem mellé. Levettem a pulcsim, hogy ne tapadjon rám még az is vizesen. Aztán végignéztem magamon, és gyorsan megigazítottam a fehér, mélyen dekoltált, sajnos már átlátszó Philip Russel pólóm, ami az út során kicsit elcsúszott.
- Csinos vagy. – szólalt meg egy idő után Dávid. Tekintete elidőzött a fekete melltartómon, amit a póló immáron vizesen, kihangsúlyozott.
- Ühm, köszi. – vörösödtem el. Felült, és velem szemben helyezkedett el.
- Miért nem kérdezősködsz?
- Mert úgy is elmondod, amit akarsz. – rántottam vállat.
- Hát igen… pedig lenne mit kérdezni, igaz?
- Lenne. – hagytam rá, és igyekeztem nem elveszni a szemeiben. Már azt sem tudtam, hogy mit beszélek.
- Szóval… azért téged választottalak ki a titkom továbbadására, mert úgy látom, hogy neked, csak neked sikerült legyőznöd az egyik olyan képességemet, amit a legkevésbé sem kedvelek. Nem estél belém az első pillanatban. Lehet, hogy a sokadikban igen, bár ha így van, jól titkolod, de amikor megláttál, nem éreztél semmit, csak dühöt. Igazam van?
- Igen. – válaszoltam meglepve, hogy tudja, amit éreztem ma reggel.
- Így elmondtam neked, hogy mi vagyok. Most már azonban jogod van tudni, hogy mi jár ezzel.
- Ezt nem egészen értem.
- Azzal, hogy ember vagy, az jár, hogy vannak emberi szükségleteid, igaz? Nos, nekem is van hasonló.
- Például?
- Például naponta kell vért innom, hogy tudjak teleportálni. – hátrahőköltem. – Ne félj, nem emberit. Gyűlölöm a vért, és csak elpusztul állatokéból szoktam inni, egy-két kortyot, de tényleg keveset. Ez az egyetlen horrorisztikus tulajdonságom. De ott van még az erő, a vonzás, a teleportálás… mind olyan dolog, ami hasznos nekem. Most mondanám, hogy az életben maradáshoz, de nem ahhoz, mert a huszonegyedik században már vígan élhetek a képességeim nélkül is. Viszont nagyon kell vigyáznom, hogy fel ne fedjem magamat, hogy ne tegyek kárt az emberekben. Ha eluralkodnak rajtam az indulatok, szemmel végre tudok hajtani bármit! Ölni tudok, simogatni, csikizni… tulajdonképpen, már nagyjából megszüntettem ezt a tulajdonságomat, de mondom: ha eluralkodnak felettem az érzelmek, akkor kész. Az illetőnek vége. – mikor elmondta, hátradőlt a fekvőhelyen, és engem nézett.
- Értem… és… én tudok neked segíteni? – kérdeztem minden szót alaposan megrágva. Mit tud egy ember ilyenkor tenni? Nem sok mindent…
- Nem hiszem. Meg akarom találni a helyem a világban. – mondta elködösült tekintettel.
- Sikerülni fog. – simogattam meg a karját. Fájt. Fájt, hogy simogattam. Mert neki nem remegett a szíve, mikor egymáshoz értünk…
Másnap reggel nem keltem fel a telefonom csörgésére. Anya, természetesen nem keltett, azt hitte, betegség miatt nem megyek ma suliba. Ami lehetett volna igaz is, mert a tegnapi kirándulásban igen-igen megfáztam. Köhögési rohammal ébredtem, háromnegyed nyolckor. Pár percre van a suli, és nyolckor kezdődik a tanítás. Káromkodtam egyet, majd sebesen magamra kapkodtam a ruháim. Kakaó, fogmosás, és el is indultam. Pontban nyolckor zuhantam le a helyemre. Dávid már ott ült, és a könyveit pakolászta. Ám Esztert nem láttam sehol.
- Azt hittem nem jössz. – mondta Dávid halkan.
- Én is azt hittem. – feleltem két hapci között. A helyzet reggel óta ugyanis rohamosan romlott.
- Nem vagy jól? – aggodalmaskodott.
- Nem.
- Vigyáznom kellett volna rád. – csapott mérgesen a padra. Nem erőből, csak meglegyintette a kezét, mégis hatalmas hangja volt, beleremegett minden.
- Hé! – kiáltottam fel, amikor mindenki idenézett, hogy mi folyik itt. Aztán bejött a tanár.
Egész nap rémesen voltam. Hetedik órában már lázasan ültem a padban. Eszter sehol, Dávid nem tágít mellőlem. Bűntudata az állapotom romlásával növekszik. Mikor kicsengettek, jó sokáig szöszmötöltem a pakolással. Miután mindenki kiment, Dávid felé néztem, aki természetesen megvárt.
- Nem megyek orvoshoz. – mondtam el, a mai nap vagy századszorra.
- Akkor legalább maradj otthon egyetlen napot! Anyud igazolja neked!
- Nem… vagyis meggondolom. – tettem hozzá, egy kiadós köhögés után.
- Oké. – mondta, és aggodalmasan nézte, ahogy pakolok. Hirtelen fordult egyet velem minden. A lázam az egekben volt, és már nem nagyon bírtam. Összeestem, de nem ájultam el.
- Jó ég! Mi történt? Mi a baj? Hé, itt vagy? – tartott meg Dávid a kezében.
- Lázas vagyok. Vigyél… kórházba… - mondtam, azzal elsötétült előttem minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése