- Nem fázol? Nem vagy éhes? – kérdezte tőlem kedvesen Dávid.
- Nem! – válaszoltam a télikabátom és a sapkám mögül. Természetesen nevetségesen néztem ki. Olaszországban voltunk, a barlangjában. Ahogy anyám lelépett ide hozott ki. Persze minden gyógyszeremmel együtt. A kórházi „összeveszésünk”-ön úgy tűnik, túl lépett. Nem úgy, mint én. Nagyjából percenként megkérdezte mi a baj.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj, nem érted? – mondtam, és igyekeztem követni őt a sötétben. – Állj meg, nem látlak! – kértem őt. Egy pici pöttyben egy kék láng jelent meg, majd kirajzolódott a sötétben a sziluettje. Lassan, óvatosan indultam el felé, nehogy beleessek egy gödörbe, ami jeges vízzel van tele. Közben káromkodtam.
- Ne morogj! Azért öltöztettelek fel, mert így is beteg vagy! Te akartál ide jönni. – ja, ezt elfelejtettem mondani. Valóban én akartam visszajönni ide.
- Nem morgok. - morogtam.
- És miért is akartál amúgy visszajönni?
- Mert… nem tudom. Itt olyan nyugodt minden. Olyan… nem tudom megfogalmazni. – a hangom suttogássá alakult, de Dávidot nem leptem meg vele.
- Aha. Szerintem is van valami különleges ebben a barlangban. Ezért szeretem én is.
- Helyes. – motyogtam. Odaértem mellé. a kék lángocska elaludt, és hirtelen teljesen sötét lett. – Te látsz? – bukott ki belőlem a gyermeteg kérdés.
- Látok.
- Mindent, teljesen?
- Nagyjából úgy, ahogy te akkor, amikor ’világítok’. Amikor ég a láng a tenyeremben, akkor én úgy, mint te totál világosban. A világosság bántja a szemem, de muszáj elviselnem. Eleinte ordítottam a fájdalomtól. Mostmár bírom.
- Húha. – nyögtem. És ami furcsa volt: mindezt olyan természetesnek találtam. Hogy ezekről beszélünk. Még haragudni is elfelejtettem rá, amiért nem viszonozza az érzéseimet… egy ideig. Aztán ismét felvettem a pókerarcot, és mintegy megkövülve álltam egyhelyben.
- Miért vagy ilyen fagyos? – kérdezte halkan.
- Ezt hogy érted?
- Nem beszélsz, nem mosolyogsz… tudom, hogy beteg vagy, de…
- Semmi bajom nincs. – feleltem kimérten. Aztán köhögési roham tört rám. Hirtelen Dávid óvó karját éreztem a vállamon. A sötétben elkezdett vezetni, és én teljesen megbíztam benne. Mentem arra, amerre vezetett. Hiszen semmivel nem szolgált rá a bizalmatlanságomra. Ugye?
Óvatosan leültetett egy sziklára. Nem sokkal később szikrák pattantak fel nem messze tőlem, majd egy jó meleg tűz keletkezett.
- Dávid, hogy csináltál tüzet? A barlang nyirkos, hideg. És fa sincs bent.
- Nekem nem kell ahhoz semmi sem. Tüzet és szelet akkor csinálok, amikor akarok, és ott, ahol akarok. Vizet nem. De ezt a kettőt bárhol létre tudom hozni.
- Nehéz megszokni ezt.
- Talán zavar?
- Nem, nem, félre értesz. – hirtelen rám jött a köhögés. Szinte fulladoztam, ráadásul a barlang falai százszorosára hangosították a hangokat. Dávid óvatosan ütögetni kezdte a hátamat, közben a lábam simogatta, hogy nyugodjak meg. Biztosan érezte, hogy már-már bepánikolok a rohamtól.
- Jól van, nyugalom. – csitított. Hallani a mély hangját nagyon jól esett. Lassan csillapodni kezdett, majd elmúlt. Ha nem köhögök, és nem fáj a láztól a fejem, nem is tudom magamról, hogy beteg vagyok.
- Köszönöm. – mondtam neki csendeskén.
- Nincs mit. – mosolygott. Egy ideig csendben hallgattunk. A barlangban kezdett barátságos meleg lenni. – Nem akarod levenni a kabátod?
- De. – és már bújtam is ki az utált ruhadarabból. Ezért nem szerettem a telet, mert fel kell nagyon öltözni. Igaz, még nem volt tél, csak itt.
Nem szólaltunk meg. Mind a ketten a saját gondolatainkba merültünk. Én leginkább magamon és rajta merengtem. Menyire esélytelen vagyok. Egy nagy jó barátjának, majdnem testvérének tekint, hisz minden titkát rám bízta. Tudom, hogy totál reménytelen szerelmesnek lennem belé. Bírom a kudarcot, nem ő az első pasi, akibe reménytelenül vagyok szerelmes. De ő az első, akivel a jövőm homályba vész. Robinál tudtam, hogy csak két évig tarthat, hiszen ment át másik iskolába. Máté pedig… nos, amíg nem jött Dávid, ő volt a szerelmem. Ő a szomszédunk, vagyis hát a szembe házban lakik. Minden nap együtt mentünk haza. Hülyültünk, három puszi, ilyenek. Persze van barátnője, szóval… ott totál esélytelen lett volna.
De most Dávid… nem tudom. Meddig marad itt? Vajon tényleg azt szeretné, ha segítenék neki megtalálni a saját fajtáját? És ha így van, mennyi időnk van még? Mert egy dologban biztos voltam: ha ő elmegy, akkor nekem nem lesz új szerelem többé. Akkor itt maradok, úgy, mint egy leszakított virág. Nem, nem is ez a jó hasonlat. Nem elég erős annak a kifejezésére, hogy mennyire kopár, semmilyen lennék, azaz leszek, amikor majd elmegy.
Valamiért biztos voltam benne, hogy el fog menni. Benne volt a levegőben. Igaz, vak voltam, mert a szerelem vak, és süket is. De aki vak és süket, az jobban tud tapintani, jobbak a megérzései. Nos, ezekre a megérzésekre hagyatkoztam. Viszont fogalmam nem volt arról, hogy mégis akkor mennyi időm maradt még. Nem, nem arra, hogy elmondjam neki, hogy szeretem. Hiszen nekem a közelsége is elég volt.
Mintegy végszóra, rádőltem a vállára. Nagyon megleptem őt, de magamat is. Nem én cselekedtem, nem a lelkem adott utasítást a testemnek. Nem. A testem cselekedett magától. Tehát a test is lehet szerelmes?
2010. november 27., szombat
2010. november 7., vasárnap
Üres szerelem 4.
Erős fertőtlenítő szag térített magamhoz. Kinyitottam a szememet, de nem láttam semmit, csak foltokat. Aztán lassan kitisztult a kép. Végre kivettem, hogy egy kórházi szobában vagyok. Egyik kezemből tű lógott ki. Azonnal felfordult a gyomrom. Nagy küszködéssel bent tartottam, amit most bent kellett, és igyekeztem nem a kezemre nézni. A szoba sötét volt, tehát éjszaka lehetett. Lassan felültem. Nem tudom, mennyi ideje lehettem itt. Azt sem tudtam, hogy miért. Megszédültem, de nem feküdtem le újra. Lépteket hallottam, majd visszafojtott hangú veszekedést.
- Nem engedhetik még ki! Ez nagyon súlyos is lehet! Fel sem ébredt még! – replikázott valaki.
- Ha felkel, akkor haza kell mennie. Ez kórház, nem hotel. Megértem, hogy aggódik a barátnője miatt, de teltház van!
- Nem a barátnőm! – csattant fel hangosan Dávid. Az érzelmek eluralkodtak rajta. Ugye nem gyilkosan indulatos? Ugye nem akarja büntetni a dokim? Nagyon megijedtem. Felkeltem, kirántottam a tűt a kezemből, és kirohantam a folyosóra.
- Dávid! – kiáltottam el magam.
- Eliza! Atya ég, mit csinálsz te itt? Miért csupa vér a csuklód? – nem tudtam felelni. A hirtelen mozgás következtében lerogytam a földre.
- Jól… vagyok! – súgtam neki, mikor felnyalábolt, és a szobába vitt. – Miattad aggódtam! – mondtam már hangosan, szemrehányóan. Hitetlenkedve felnevetett.
- Egy hete fekszel kómában, tüdőgyulladásosan, és miattam aggódsz?
- Igen! – feleltem dacosan, állig betakargatva. A nővér betekerte a csuklóm, amiben a folyadékot pótolták után a szervezetemből.
- Kisasszony, maradjon nyugton, meg szeretném vizsgálni. – gyorsan lefuttatta a rutinvizsgálatokat, aztán elszaladt valami papírért.
- Anya hol van? – kérdeztem Dávidtól, aki egy messzi fotelban ült, és a fejét támasztotta. Álmosan tűnt.
- Haza ment. Olyan húsz perce. Meg volt ijedve miattad, kérte, hogy maradjak itt, amíg hoz be neked ruhákat.
- Menj haza, pihenj. Egyáltalán mért vagy kialvatlan? – vontam kérdőre.
- Mert nem aludtam? – felelte szarkasztikusan.
- Miért nem aludtál?
- Mert itt voltam veled. Hibásnak érzem magam… miattam vagy itt.
- Lehet, de ez nem ok arra, hogy ne aludj.
- De, elég ok! – csattant fel. Nagy vehemenciáján meglepődtem.
- Ahogy érzed. – fordultam a másik oldalamra, neki háttal. Pár perccel később bejött a doki.
- Ez itt a zárójelentése. Aláírná? – kérdezte.
- Mehetek is haza? Örömmel. – vigyorogtam. – Amikor a múltkor tüdőgyulladásom volt, akkor a felébredésem után még két hetet itt dekkoltam.
- Na igen. De most teltház van. És a barátja…
- NEM A BARÁTOM!
- NEM A BARÁTNŐM! – kiabáltuk egyszerre.
- Nos, tehát, a fiatalember megígérte, hogy vigyáz rád. Az anyud meg beleegyezett. A tanárnőtök pedig igazol titeket. – egy pillanat alatt felment bennem a pumpa. Dávidnak iskolázódnia kell! Szoknia kell az emberlétet! Nem egy kislányra vigyázni! Mérgesen villogó szemekkel néztem rá, de kéklő tekintete állta a pillantásom. Mikor a doki elment, csak akkor szedtem elő.
- Hogy képzelted ezt?
- Azt hittem…
- Neked emberien kel viselkedned!
- De…
- Mint akinek családja van!
- De én…
- Normálisan! Mégis mit mondtál Erika néninek?!!
- Hogy én is beteg vagyok. – vallotta be szégyellősen.
- Szóval azt mondtad neki, hogy egyszerre lettünk betegek? – a hangom egy oktávval feljebb ugrott.
- Igen! És tudod, hogy mit mondtam még? Hogy a biológia házi közben! – felelte mérgesen. – Gondolom, nem emlékszel a házira… nádat, meg tavi növényeket kellett szedni. Azt adtam be az ofőnek, hogy beleestünk a tóba.
- Ez akkor sem mentség. – feleltem dacosan. – Meg akarod találni a helyed, vagy nem?
- Meg hát! De nem mindegy milyen áron!
- Aha. És mit számít az neked, hogy velem mi van? A titkod nem mondanám el senkinek, szóval, ha kipurcannék, a sírba is vinném! – ezen meglepődött. Láttam az arcán. Én is megleptem magamat, viszont tényleg érdekelt, hogy miért hordoz így a tenyerén.
- Az az én dolgom, hogy miért számítasz nekem. – felelte, és kiment a szobából.
Szomorúan fordultam a fal felé. Olyasmi választ reméltem hallani, hogy: „mert szeretlek!” vagy legalábbis valami hasonlót. Aztán egy csók. De ki, vagy ami még lényegesebb: MI vagyok én ahhoz, hogy tetsszem neki? senki… és ember…
- Nem engedhetik még ki! Ez nagyon súlyos is lehet! Fel sem ébredt még! – replikázott valaki.
- Ha felkel, akkor haza kell mennie. Ez kórház, nem hotel. Megértem, hogy aggódik a barátnője miatt, de teltház van!
- Nem a barátnőm! – csattant fel hangosan Dávid. Az érzelmek eluralkodtak rajta. Ugye nem gyilkosan indulatos? Ugye nem akarja büntetni a dokim? Nagyon megijedtem. Felkeltem, kirántottam a tűt a kezemből, és kirohantam a folyosóra.
- Dávid! – kiáltottam el magam.
- Eliza! Atya ég, mit csinálsz te itt? Miért csupa vér a csuklód? – nem tudtam felelni. A hirtelen mozgás következtében lerogytam a földre.
- Jól… vagyok! – súgtam neki, mikor felnyalábolt, és a szobába vitt. – Miattad aggódtam! – mondtam már hangosan, szemrehányóan. Hitetlenkedve felnevetett.
- Egy hete fekszel kómában, tüdőgyulladásosan, és miattam aggódsz?
- Igen! – feleltem dacosan, állig betakargatva. A nővér betekerte a csuklóm, amiben a folyadékot pótolták után a szervezetemből.
- Kisasszony, maradjon nyugton, meg szeretném vizsgálni. – gyorsan lefuttatta a rutinvizsgálatokat, aztán elszaladt valami papírért.
- Anya hol van? – kérdeztem Dávidtól, aki egy messzi fotelban ült, és a fejét támasztotta. Álmosan tűnt.
- Haza ment. Olyan húsz perce. Meg volt ijedve miattad, kérte, hogy maradjak itt, amíg hoz be neked ruhákat.
- Menj haza, pihenj. Egyáltalán mért vagy kialvatlan? – vontam kérdőre.
- Mert nem aludtam? – felelte szarkasztikusan.
- Miért nem aludtál?
- Mert itt voltam veled. Hibásnak érzem magam… miattam vagy itt.
- Lehet, de ez nem ok arra, hogy ne aludj.
- De, elég ok! – csattant fel. Nagy vehemenciáján meglepődtem.
- Ahogy érzed. – fordultam a másik oldalamra, neki háttal. Pár perccel később bejött a doki.
- Ez itt a zárójelentése. Aláírná? – kérdezte.
- Mehetek is haza? Örömmel. – vigyorogtam. – Amikor a múltkor tüdőgyulladásom volt, akkor a felébredésem után még két hetet itt dekkoltam.
- Na igen. De most teltház van. És a barátja…
- NEM A BARÁTOM!
- NEM A BARÁTNŐM! – kiabáltuk egyszerre.
- Nos, tehát, a fiatalember megígérte, hogy vigyáz rád. Az anyud meg beleegyezett. A tanárnőtök pedig igazol titeket. – egy pillanat alatt felment bennem a pumpa. Dávidnak iskolázódnia kell! Szoknia kell az emberlétet! Nem egy kislányra vigyázni! Mérgesen villogó szemekkel néztem rá, de kéklő tekintete állta a pillantásom. Mikor a doki elment, csak akkor szedtem elő.
- Hogy képzelted ezt?
- Azt hittem…
- Neked emberien kel viselkedned!
- De…
- Mint akinek családja van!
- De én…
- Normálisan! Mégis mit mondtál Erika néninek?!!
- Hogy én is beteg vagyok. – vallotta be szégyellősen.
- Szóval azt mondtad neki, hogy egyszerre lettünk betegek? – a hangom egy oktávval feljebb ugrott.
- Igen! És tudod, hogy mit mondtam még? Hogy a biológia házi közben! – felelte mérgesen. – Gondolom, nem emlékszel a házira… nádat, meg tavi növényeket kellett szedni. Azt adtam be az ofőnek, hogy beleestünk a tóba.
- Ez akkor sem mentség. – feleltem dacosan. – Meg akarod találni a helyed, vagy nem?
- Meg hát! De nem mindegy milyen áron!
- Aha. És mit számít az neked, hogy velem mi van? A titkod nem mondanám el senkinek, szóval, ha kipurcannék, a sírba is vinném! – ezen meglepődött. Láttam az arcán. Én is megleptem magamat, viszont tényleg érdekelt, hogy miért hordoz így a tenyerén.
- Az az én dolgom, hogy miért számítasz nekem. – felelte, és kiment a szobából.
Szomorúan fordultam a fal felé. Olyasmi választ reméltem hallani, hogy: „mert szeretlek!” vagy legalábbis valami hasonlót. Aztán egy csók. De ki, vagy ami még lényegesebb: MI vagyok én ahhoz, hogy tetsszem neki? senki… és ember…
Üres szerelem 3.
Vegyes érzelmekkel értem haza. Utáltam itthon lenni, utáltam a szüleimnek nevezett egyéneket is. Mert hogy én mostohagyerek vagyok…
Pici baba voltam, egy-két hónapos. Egy nagy bevásárlóközpont előtt tett le az anyám. Fogta a babahordozót, és csakúgy letette. Késő este volt már, és viharfelhők gyűltek. Tehetetlen baba voltam. Aztán el kezdett esni az eső. Anyám nem mozdult mellőlem, de nem is takart el a jeges cseppek elől. Mivel akkor már november volt. Anyám sírt, ahogy én is. Ő kétségbe volt esve, én pedig féltem. Aztán nem messze éjfélt harangoztak. Anyám adott egy puszit, és ott hagyott. Álomba sírtam magam.
Nem, nem emlékszem ezekre, hanem megálmodtam, nem is egyszer. Akár hányszor vihar van, megálmodom, hogy hogyan taszított el magától anyám. De csak ennyit. Hogy hogyan vettek magukhoz mostani szüleim, azt igazából már ők mesélték el. Anya, a mostohaanyám aznap hajnalban ment bevásárolni, és megtalált. Felvett babahordozóstul, és hazavitt. Azonnal lefürdetett, átmelegített, majd magukhoz vettek. Igazából, szánalomból neveltek csak fel, ezt mindig is éreztem. Annyiszor dicsekedtek velem, amikor kisebb voltam, és még most is kihúzzák maguk, amikor nyilvános helyre megyünk. Ilyenkor ugyanis az összes férfiegyed rám figyel, és se hall, se lát. Milyen szép, milyen jó, milyen aranyos. Csak egy becses ékszer vagyok nekik, nem szeretnek igazán. Soha nem éreztem, hogy igazán szerettek volna. Soha.
Szóval nem nagyon vágytam haza. Sőt, kifejezetten vártam már a három órát. Anya általában este kilenckor ér haza, szóval nem tudott ellenőrizni.
Ímmel-ámmal álltam neki a tanulásnak. A fenének sem volt kedve hozzá, főleg most, az idő csigalassúsággal telt. Minden egyes percet valóságos évnek éreztem.
Fél kettő, és én még mindig nem vagyok előrébb a tanulással. Továbbra is csak egy matek példa búslakodott magányosan a füzetemben, öt helyett. Plussz történelem és angol… de valahogy nem ment összpontosítani. Mérgesen szedtem össze a könyveimet, és bepakoltam holnapra. Aztán uzsonnáztam. Még mindig csak kettő óra volt. Unalmamban elkezdtem tévét nézni, de hiába erőlködtem, nem láttam, amit néztem. Ilyen velem sosem fordult még elő. Dávid mindennél jobban felkeltette az érdeklődésemet. Eldőltem a kanapén, és a gondolataimba süllyedtem, míg végül elnyomott az álom.
Három határozott kopogás ébresztett fel. Nagyon kómás voltam, semmire nem emlékeztem, sok idő volt, míg egyáltalán azt felfedeztem, hogy kopogásra keltem fel. Kócosan, összenyomottan nyitottam ajtót.
- Szia! – köszönt Dávid. A szívem azonnal kétszeresére gyorsult, és már nem voltam álmos.
- Szia. – hadartam. – Mennyi az idő?
- Három múlt pár perccel. – mondta, miután megnézte a telefonját.
- Hogy találtál ide? – kérdeztem. Annyi, de annyi kérdés volt bennem, hogy ha akár a tört részét felteszem ezeknek a kérdéseknek, már az is parasztság lenne.
- Elf. – mosolygott, mert azt hitte, ezzel mindent megmagyaráz.
- Aha. – motyogtam. – Gyere be, amíg elkészülök. Kérsz valamit enni vagy inni?
- Nem hiszem, hogy van itt olyan étel, ami nekem megfelel. – ezen majdnem felhúztam magam, de időben kapcsoltam.
- Oh. – nyökögtem. Ezt nagyon nehéz lesz megszokni. – Milyen ruhát vegyek fel? Úgy értem: terepre megyünk, vagy…? – hagytam a levegőben a mondatot.
- Kényelmesen. – válaszolta. – Kényelmesen, de melegen. – tette hozzá. Azt hiszem, a meglepett képem láttán vigyorodott el olyan szélesen. Felszaladtam a lépcsőn és azon gondolkodtam, hogy huszonnyolc fokban minek melegen öltözni.
Felvettem egy melegítőt, hosszú ujjút és széldzsekit. Lent pedig sportcipőt húztam. Nem tudtam, mire számítsak.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Igen. Pontosan hova is? – erre csak nevetett.
- Majd meglátod.
A házunktól nem messze, az utca végében erdő volt. Elindultunk befelé az erdőbe. Nem szóltunk egymáshoz. Próbáltam tartani vele a tempót, de felfelé egyre jobban kifulladtam. Hirtelen megállt, és figyelt.
- Na, itt már jó. – szólt nagy sokára.
- Mmm? – kérdeztem a térdemen támaszkodva, lihegve.
- Itt már nincs ember a közelben. Gyere! – azzal ölbe kapott.
Behunyt szemmel koncentrált valamire, aztán minden forogni kezdett körülöttünk, és halványodni. A következő pillanatban pedig nagyon szorosan tartott, hogy a feketeség, amiben száguldottunk, ki ne ragadjon a karjából.
Tompa puffanással értünk földet, és Dávid bukfencezett egyet, velem az ölében.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor talpra álltunk.
- Igen. – és megborzongtam. Nagyon hideg volt itt.
- Fázol? – aggodalmaskodott.
- Nem. Hol vagyunk? – kérdeztem egyből, mikor láttam, hogy a talpam alatt vékony hóréteg van.
- Az olasz Alpokban. – felelte könnyedén. Már meg sem lepődtem.
- Teleportáltunk. – nem kérdeztem, állítottam.
- Igen.
- És miért jöttünk ide?
- Itt soha nem jár ember. És van itt egy barlang, ami tulajdonképpen az otthonom. Hetente kétszer-háromszor jövök el ide. – azzal elindult egy ösvényen.
Lassan követtem befelé egy sötét barlangba, de aztán szem elől tévesztettem a feketeségben. Amilyen ügyetlen vagyok, beleestem valami barlangi tavacskába. Totál elmerültem a jeges vízben. Fuldokolva, szoruló tüdővel másztam ki a vízből, és Dávidot kerestem, de nem találtam.
- Hé, hol vagy?
- Az orrod előtt, ne mondd, hogy nem látsz. Minden ok? Beleestél a vízbe? Mért nem nézel az orrod elé?
- Ember vagyok. Tudod, ÉN nem látok a sötétben.
- Jaj, bocsánat. – azzal megjelent egy kis, kékláng valahol, ami az egész barlangot barátságos, meleg, kék színbe festette, de meleget nem adott. Félhomály keletkezett.
A barlang maga is nagyon barátságos volt. Mindenütt levelek, díszek. Otthonná volt berendezve. Dávid egy fehér akármivel borított akármin feküdt, egy szál farmerban. Nagyot nyeltem, és feszengve leültem mellé. Levettem a pulcsim, hogy ne tapadjon rám még az is vizesen. Aztán végignéztem magamon, és gyorsan megigazítottam a fehér, mélyen dekoltált, sajnos már átlátszó Philip Russel pólóm, ami az út során kicsit elcsúszott.
- Csinos vagy. – szólalt meg egy idő után Dávid. Tekintete elidőzött a fekete melltartómon, amit a póló immáron vizesen, kihangsúlyozott.
- Ühm, köszi. – vörösödtem el. Felült, és velem szemben helyezkedett el.
- Miért nem kérdezősködsz?
- Mert úgy is elmondod, amit akarsz. – rántottam vállat.
- Hát igen… pedig lenne mit kérdezni, igaz?
- Lenne. – hagytam rá, és igyekeztem nem elveszni a szemeiben. Már azt sem tudtam, hogy mit beszélek.
- Szóval… azért téged választottalak ki a titkom továbbadására, mert úgy látom, hogy neked, csak neked sikerült legyőznöd az egyik olyan képességemet, amit a legkevésbé sem kedvelek. Nem estél belém az első pillanatban. Lehet, hogy a sokadikban igen, bár ha így van, jól titkolod, de amikor megláttál, nem éreztél semmit, csak dühöt. Igazam van?
- Igen. – válaszoltam meglepve, hogy tudja, amit éreztem ma reggel.
- Így elmondtam neked, hogy mi vagyok. Most már azonban jogod van tudni, hogy mi jár ezzel.
- Ezt nem egészen értem.
- Azzal, hogy ember vagy, az jár, hogy vannak emberi szükségleteid, igaz? Nos, nekem is van hasonló.
- Például?
- Például naponta kell vért innom, hogy tudjak teleportálni. – hátrahőköltem. – Ne félj, nem emberit. Gyűlölöm a vért, és csak elpusztul állatokéból szoktam inni, egy-két kortyot, de tényleg keveset. Ez az egyetlen horrorisztikus tulajdonságom. De ott van még az erő, a vonzás, a teleportálás… mind olyan dolog, ami hasznos nekem. Most mondanám, hogy az életben maradáshoz, de nem ahhoz, mert a huszonegyedik században már vígan élhetek a képességeim nélkül is. Viszont nagyon kell vigyáznom, hogy fel ne fedjem magamat, hogy ne tegyek kárt az emberekben. Ha eluralkodnak rajtam az indulatok, szemmel végre tudok hajtani bármit! Ölni tudok, simogatni, csikizni… tulajdonképpen, már nagyjából megszüntettem ezt a tulajdonságomat, de mondom: ha eluralkodnak felettem az érzelmek, akkor kész. Az illetőnek vége. – mikor elmondta, hátradőlt a fekvőhelyen, és engem nézett.
- Értem… és… én tudok neked segíteni? – kérdeztem minden szót alaposan megrágva. Mit tud egy ember ilyenkor tenni? Nem sok mindent…
- Nem hiszem. Meg akarom találni a helyem a világban. – mondta elködösült tekintettel.
- Sikerülni fog. – simogattam meg a karját. Fájt. Fájt, hogy simogattam. Mert neki nem remegett a szíve, mikor egymáshoz értünk…
Másnap reggel nem keltem fel a telefonom csörgésére. Anya, természetesen nem keltett, azt hitte, betegség miatt nem megyek ma suliba. Ami lehetett volna igaz is, mert a tegnapi kirándulásban igen-igen megfáztam. Köhögési rohammal ébredtem, háromnegyed nyolckor. Pár percre van a suli, és nyolckor kezdődik a tanítás. Káromkodtam egyet, majd sebesen magamra kapkodtam a ruháim. Kakaó, fogmosás, és el is indultam. Pontban nyolckor zuhantam le a helyemre. Dávid már ott ült, és a könyveit pakolászta. Ám Esztert nem láttam sehol.
- Azt hittem nem jössz. – mondta Dávid halkan.
- Én is azt hittem. – feleltem két hapci között. A helyzet reggel óta ugyanis rohamosan romlott.
- Nem vagy jól? – aggodalmaskodott.
- Nem.
- Vigyáznom kellett volna rád. – csapott mérgesen a padra. Nem erőből, csak meglegyintette a kezét, mégis hatalmas hangja volt, beleremegett minden.
- Hé! – kiáltottam fel, amikor mindenki idenézett, hogy mi folyik itt. Aztán bejött a tanár.
Egész nap rémesen voltam. Hetedik órában már lázasan ültem a padban. Eszter sehol, Dávid nem tágít mellőlem. Bűntudata az állapotom romlásával növekszik. Mikor kicsengettek, jó sokáig szöszmötöltem a pakolással. Miután mindenki kiment, Dávid felé néztem, aki természetesen megvárt.
- Nem megyek orvoshoz. – mondtam el, a mai nap vagy századszorra.
- Akkor legalább maradj otthon egyetlen napot! Anyud igazolja neked!
- Nem… vagyis meggondolom. – tettem hozzá, egy kiadós köhögés után.
- Oké. – mondta, és aggodalmasan nézte, ahogy pakolok. Hirtelen fordult egyet velem minden. A lázam az egekben volt, és már nem nagyon bírtam. Összeestem, de nem ájultam el.
- Jó ég! Mi történt? Mi a baj? Hé, itt vagy? – tartott meg Dávid a kezében.
- Lázas vagyok. Vigyél… kórházba… - mondtam, azzal elsötétült előttem minden.
Pici baba voltam, egy-két hónapos. Egy nagy bevásárlóközpont előtt tett le az anyám. Fogta a babahordozót, és csakúgy letette. Késő este volt már, és viharfelhők gyűltek. Tehetetlen baba voltam. Aztán el kezdett esni az eső. Anyám nem mozdult mellőlem, de nem is takart el a jeges cseppek elől. Mivel akkor már november volt. Anyám sírt, ahogy én is. Ő kétségbe volt esve, én pedig féltem. Aztán nem messze éjfélt harangoztak. Anyám adott egy puszit, és ott hagyott. Álomba sírtam magam.
Nem, nem emlékszem ezekre, hanem megálmodtam, nem is egyszer. Akár hányszor vihar van, megálmodom, hogy hogyan taszított el magától anyám. De csak ennyit. Hogy hogyan vettek magukhoz mostani szüleim, azt igazából már ők mesélték el. Anya, a mostohaanyám aznap hajnalban ment bevásárolni, és megtalált. Felvett babahordozóstul, és hazavitt. Azonnal lefürdetett, átmelegített, majd magukhoz vettek. Igazából, szánalomból neveltek csak fel, ezt mindig is éreztem. Annyiszor dicsekedtek velem, amikor kisebb voltam, és még most is kihúzzák maguk, amikor nyilvános helyre megyünk. Ilyenkor ugyanis az összes férfiegyed rám figyel, és se hall, se lát. Milyen szép, milyen jó, milyen aranyos. Csak egy becses ékszer vagyok nekik, nem szeretnek igazán. Soha nem éreztem, hogy igazán szerettek volna. Soha.
Szóval nem nagyon vágytam haza. Sőt, kifejezetten vártam már a három órát. Anya általában este kilenckor ér haza, szóval nem tudott ellenőrizni.
Ímmel-ámmal álltam neki a tanulásnak. A fenének sem volt kedve hozzá, főleg most, az idő csigalassúsággal telt. Minden egyes percet valóságos évnek éreztem.
Fél kettő, és én még mindig nem vagyok előrébb a tanulással. Továbbra is csak egy matek példa búslakodott magányosan a füzetemben, öt helyett. Plussz történelem és angol… de valahogy nem ment összpontosítani. Mérgesen szedtem össze a könyveimet, és bepakoltam holnapra. Aztán uzsonnáztam. Még mindig csak kettő óra volt. Unalmamban elkezdtem tévét nézni, de hiába erőlködtem, nem láttam, amit néztem. Ilyen velem sosem fordult még elő. Dávid mindennél jobban felkeltette az érdeklődésemet. Eldőltem a kanapén, és a gondolataimba süllyedtem, míg végül elnyomott az álom.
Három határozott kopogás ébresztett fel. Nagyon kómás voltam, semmire nem emlékeztem, sok idő volt, míg egyáltalán azt felfedeztem, hogy kopogásra keltem fel. Kócosan, összenyomottan nyitottam ajtót.
- Szia! – köszönt Dávid. A szívem azonnal kétszeresére gyorsult, és már nem voltam álmos.
- Szia. – hadartam. – Mennyi az idő?
- Három múlt pár perccel. – mondta, miután megnézte a telefonját.
- Hogy találtál ide? – kérdeztem. Annyi, de annyi kérdés volt bennem, hogy ha akár a tört részét felteszem ezeknek a kérdéseknek, már az is parasztság lenne.
- Elf. – mosolygott, mert azt hitte, ezzel mindent megmagyaráz.
- Aha. – motyogtam. – Gyere be, amíg elkészülök. Kérsz valamit enni vagy inni?
- Nem hiszem, hogy van itt olyan étel, ami nekem megfelel. – ezen majdnem felhúztam magam, de időben kapcsoltam.
- Oh. – nyökögtem. Ezt nagyon nehéz lesz megszokni. – Milyen ruhát vegyek fel? Úgy értem: terepre megyünk, vagy…? – hagytam a levegőben a mondatot.
- Kényelmesen. – válaszolta. – Kényelmesen, de melegen. – tette hozzá. Azt hiszem, a meglepett képem láttán vigyorodott el olyan szélesen. Felszaladtam a lépcsőn és azon gondolkodtam, hogy huszonnyolc fokban minek melegen öltözni.
Felvettem egy melegítőt, hosszú ujjút és széldzsekit. Lent pedig sportcipőt húztam. Nem tudtam, mire számítsak.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Igen. Pontosan hova is? – erre csak nevetett.
- Majd meglátod.
A házunktól nem messze, az utca végében erdő volt. Elindultunk befelé az erdőbe. Nem szóltunk egymáshoz. Próbáltam tartani vele a tempót, de felfelé egyre jobban kifulladtam. Hirtelen megállt, és figyelt.
- Na, itt már jó. – szólt nagy sokára.
- Mmm? – kérdeztem a térdemen támaszkodva, lihegve.
- Itt már nincs ember a közelben. Gyere! – azzal ölbe kapott.
Behunyt szemmel koncentrált valamire, aztán minden forogni kezdett körülöttünk, és halványodni. A következő pillanatban pedig nagyon szorosan tartott, hogy a feketeség, amiben száguldottunk, ki ne ragadjon a karjából.
Tompa puffanással értünk földet, és Dávid bukfencezett egyet, velem az ölében.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor talpra álltunk.
- Igen. – és megborzongtam. Nagyon hideg volt itt.
- Fázol? – aggodalmaskodott.
- Nem. Hol vagyunk? – kérdeztem egyből, mikor láttam, hogy a talpam alatt vékony hóréteg van.
- Az olasz Alpokban. – felelte könnyedén. Már meg sem lepődtem.
- Teleportáltunk. – nem kérdeztem, állítottam.
- Igen.
- És miért jöttünk ide?
- Itt soha nem jár ember. És van itt egy barlang, ami tulajdonképpen az otthonom. Hetente kétszer-háromszor jövök el ide. – azzal elindult egy ösvényen.
Lassan követtem befelé egy sötét barlangba, de aztán szem elől tévesztettem a feketeségben. Amilyen ügyetlen vagyok, beleestem valami barlangi tavacskába. Totál elmerültem a jeges vízben. Fuldokolva, szoruló tüdővel másztam ki a vízből, és Dávidot kerestem, de nem találtam.
- Hé, hol vagy?
- Az orrod előtt, ne mondd, hogy nem látsz. Minden ok? Beleestél a vízbe? Mért nem nézel az orrod elé?
- Ember vagyok. Tudod, ÉN nem látok a sötétben.
- Jaj, bocsánat. – azzal megjelent egy kis, kékláng valahol, ami az egész barlangot barátságos, meleg, kék színbe festette, de meleget nem adott. Félhomály keletkezett.
A barlang maga is nagyon barátságos volt. Mindenütt levelek, díszek. Otthonná volt berendezve. Dávid egy fehér akármivel borított akármin feküdt, egy szál farmerban. Nagyot nyeltem, és feszengve leültem mellé. Levettem a pulcsim, hogy ne tapadjon rám még az is vizesen. Aztán végignéztem magamon, és gyorsan megigazítottam a fehér, mélyen dekoltált, sajnos már átlátszó Philip Russel pólóm, ami az út során kicsit elcsúszott.
- Csinos vagy. – szólalt meg egy idő után Dávid. Tekintete elidőzött a fekete melltartómon, amit a póló immáron vizesen, kihangsúlyozott.
- Ühm, köszi. – vörösödtem el. Felült, és velem szemben helyezkedett el.
- Miért nem kérdezősködsz?
- Mert úgy is elmondod, amit akarsz. – rántottam vállat.
- Hát igen… pedig lenne mit kérdezni, igaz?
- Lenne. – hagytam rá, és igyekeztem nem elveszni a szemeiben. Már azt sem tudtam, hogy mit beszélek.
- Szóval… azért téged választottalak ki a titkom továbbadására, mert úgy látom, hogy neked, csak neked sikerült legyőznöd az egyik olyan képességemet, amit a legkevésbé sem kedvelek. Nem estél belém az első pillanatban. Lehet, hogy a sokadikban igen, bár ha így van, jól titkolod, de amikor megláttál, nem éreztél semmit, csak dühöt. Igazam van?
- Igen. – válaszoltam meglepve, hogy tudja, amit éreztem ma reggel.
- Így elmondtam neked, hogy mi vagyok. Most már azonban jogod van tudni, hogy mi jár ezzel.
- Ezt nem egészen értem.
- Azzal, hogy ember vagy, az jár, hogy vannak emberi szükségleteid, igaz? Nos, nekem is van hasonló.
- Például?
- Például naponta kell vért innom, hogy tudjak teleportálni. – hátrahőköltem. – Ne félj, nem emberit. Gyűlölöm a vért, és csak elpusztul állatokéból szoktam inni, egy-két kortyot, de tényleg keveset. Ez az egyetlen horrorisztikus tulajdonságom. De ott van még az erő, a vonzás, a teleportálás… mind olyan dolog, ami hasznos nekem. Most mondanám, hogy az életben maradáshoz, de nem ahhoz, mert a huszonegyedik században már vígan élhetek a képességeim nélkül is. Viszont nagyon kell vigyáznom, hogy fel ne fedjem magamat, hogy ne tegyek kárt az emberekben. Ha eluralkodnak rajtam az indulatok, szemmel végre tudok hajtani bármit! Ölni tudok, simogatni, csikizni… tulajdonképpen, már nagyjából megszüntettem ezt a tulajdonságomat, de mondom: ha eluralkodnak felettem az érzelmek, akkor kész. Az illetőnek vége. – mikor elmondta, hátradőlt a fekvőhelyen, és engem nézett.
- Értem… és… én tudok neked segíteni? – kérdeztem minden szót alaposan megrágva. Mit tud egy ember ilyenkor tenni? Nem sok mindent…
- Nem hiszem. Meg akarom találni a helyem a világban. – mondta elködösült tekintettel.
- Sikerülni fog. – simogattam meg a karját. Fájt. Fájt, hogy simogattam. Mert neki nem remegett a szíve, mikor egymáshoz értünk…
Másnap reggel nem keltem fel a telefonom csörgésére. Anya, természetesen nem keltett, azt hitte, betegség miatt nem megyek ma suliba. Ami lehetett volna igaz is, mert a tegnapi kirándulásban igen-igen megfáztam. Köhögési rohammal ébredtem, háromnegyed nyolckor. Pár percre van a suli, és nyolckor kezdődik a tanítás. Káromkodtam egyet, majd sebesen magamra kapkodtam a ruháim. Kakaó, fogmosás, és el is indultam. Pontban nyolckor zuhantam le a helyemre. Dávid már ott ült, és a könyveit pakolászta. Ám Esztert nem láttam sehol.
- Azt hittem nem jössz. – mondta Dávid halkan.
- Én is azt hittem. – feleltem két hapci között. A helyzet reggel óta ugyanis rohamosan romlott.
- Nem vagy jól? – aggodalmaskodott.
- Nem.
- Vigyáznom kellett volna rád. – csapott mérgesen a padra. Nem erőből, csak meglegyintette a kezét, mégis hatalmas hangja volt, beleremegett minden.
- Hé! – kiáltottam fel, amikor mindenki idenézett, hogy mi folyik itt. Aztán bejött a tanár.
Egész nap rémesen voltam. Hetedik órában már lázasan ültem a padban. Eszter sehol, Dávid nem tágít mellőlem. Bűntudata az állapotom romlásával növekszik. Mikor kicsengettek, jó sokáig szöszmötöltem a pakolással. Miután mindenki kiment, Dávid felé néztem, aki természetesen megvárt.
- Nem megyek orvoshoz. – mondtam el, a mai nap vagy századszorra.
- Akkor legalább maradj otthon egyetlen napot! Anyud igazolja neked!
- Nem… vagyis meggondolom. – tettem hozzá, egy kiadós köhögés után.
- Oké. – mondta, és aggodalmasan nézte, ahogy pakolok. Hirtelen fordult egyet velem minden. A lázam az egekben volt, és már nem nagyon bírtam. Összeestem, de nem ájultam el.
- Jó ég! Mi történt? Mi a baj? Hé, itt vagy? – tartott meg Dávid a kezében.
- Lázas vagyok. Vigyél… kórházba… - mondtam, azzal elsötétült előttem minden.
Üres szerelem 2.
- Elf? Te jó ég… nem is én lennék, ha nem mellém kerültél volna. - ezen elmosolyodott.
Erika néni ezt a pillanatot választotta arra, hogy felszólítsa Dávidot, engem pedig emésztett a bűntudat, mivel én miattam nem figyelt.
- Tehát mit kell hozni holnapra, az első töritekre? Dávid?
- A tavalyi könyvet, atlaszt, füzetet. - felelte, és ezzel nem csak engem, de Erika nénit is, és az osztályt is meglepte. Hiszen mindenki láthatta, hogy nem figyelünk! Minden tanuló egy emberként fordult felénk.
Tehát nem ember volt a padtársam. Épeszű ember sikítva iratkozott volna ki a suliból, de én mégsem féltem. Egy kicsit sem, és ezzel magam is megleptem. Én, aki nem mert felmászni egy fára sem, mert fél, hogy leesik, nem féltem egy manótól.
- És miért… őőő… miért…
- Hogy miért nem mutatom meg a nagyvilágnak a fenséges földöntúli erőm? – kérdezte magabiztosan vigyorogva. Na, neki sem kell a szomszédban egóért kujtorognia. Fennhéjazására egy kicsit elfintorodtam, de némán biccentettem a fejemmel.
- Mmm. Majd megtudod.
- Na tudod mit? Elegem van belőled! – csattantam fel kissé talán túl hangosan. – Bocs, kicsit elragadtattam magam.
- Semmi baj. Úgy sem tudja még senki, a világon senki, hogy mi vagyok. – felelte egyszerűen, de kesernyés szájízzel.
- Hogy-hogy? - lepődtem meg őszintén. – Nincsenek… khm! Még olyanok, mint te?
- Hú, ezt finoman fogalmaztad meg. – mosolygott. – Pontosan. Én legalábbis nem tudok róla. – ráncolta a homlokát. – Pedig számtalanszor kutattam magam után a neten. Soha nem hozott ki semmi értelmeset. Nagyon nehéz úgy élnem, hogy csak egy legenda vagyok. Legalábbis minden könyv és forrás azt írja, ahol a fajtámról van szó, hogy ha valaha volt is ilyen, több millió éve már nincs. Nagyon rossz. Most viszont valami nem-emberi ösztönöm azt súgja, hogy meg KELL osztanom ezt veled. Meg KELL bíznom benned.
- Értem. – bólintottam lassan, minden szavát alaposan megrágva. – Szóval az, hogy elf vagy, nem egyszerűen abból áll, hogy kék tüzet hordozol a tenyereden.
- De nem ám! – nevetett halkan. - Ez egy hatalmas teher. Felelőséggel, félelemmel, tudással és bűnnel jár. Van kedved ma eljönni velem valahova suli után? – váltott hirtelen témát. A szívem a torkomban dobogott.
- Persze. – hallottam a hangom suttogni.
- Háromkor találkozunk nálatok. - mondta, miközben a csengő rekedtes hangja felharsant. Vége a napnak.
- De nem is tudod, hol lakom! – mondtam még neki, de csak mosolyogva felállt, és kiment.
Engem pedig elkapott a légszomj és a szédülés. Páni félelem lett rajtam úrrá. Úgy látszik, csak a közelében tudtam nyugodt maradni… A félelmem akkor hágott a tetőfokára, amikor a füzetemre pillantva észrevettem, hogy az "Elf" írás eltűnt és helyette egy új jelent meg: "Nem kell félni, bízz bennem!"
Az, hogy bízom benne (sajnos?) egy percig sem volt kérdés. Viszont ne féljek? Nem csak az aggasztott, hogy mi ő, és mit akar tőlem, egyáltalán veszélyes-e rám nézve. Vagy bárkire nézve. Hanem… nos, Dávid nem volt éppenséggel az utolsó látvány. A haja, az izmos teste, és a jó feneke. Tuti focizik. És a szeme… teljesen elbűvölt, talán már az első perctől kezdve. Féltem, hogy beleszeretek ebbe az… emberbe? Manóba?
Erika néni ezt a pillanatot választotta arra, hogy felszólítsa Dávidot, engem pedig emésztett a bűntudat, mivel én miattam nem figyelt.
- Tehát mit kell hozni holnapra, az első töritekre? Dávid?
- A tavalyi könyvet, atlaszt, füzetet. - felelte, és ezzel nem csak engem, de Erika nénit is, és az osztályt is meglepte. Hiszen mindenki láthatta, hogy nem figyelünk! Minden tanuló egy emberként fordult felénk.
Tehát nem ember volt a padtársam. Épeszű ember sikítva iratkozott volna ki a suliból, de én mégsem féltem. Egy kicsit sem, és ezzel magam is megleptem. Én, aki nem mert felmászni egy fára sem, mert fél, hogy leesik, nem féltem egy manótól.
- És miért… őőő… miért…
- Hogy miért nem mutatom meg a nagyvilágnak a fenséges földöntúli erőm? – kérdezte magabiztosan vigyorogva. Na, neki sem kell a szomszédban egóért kujtorognia. Fennhéjazására egy kicsit elfintorodtam, de némán biccentettem a fejemmel.
- Mmm. Majd megtudod.
- Na tudod mit? Elegem van belőled! – csattantam fel kissé talán túl hangosan. – Bocs, kicsit elragadtattam magam.
- Semmi baj. Úgy sem tudja még senki, a világon senki, hogy mi vagyok. – felelte egyszerűen, de kesernyés szájízzel.
- Hogy-hogy? - lepődtem meg őszintén. – Nincsenek… khm! Még olyanok, mint te?
- Hú, ezt finoman fogalmaztad meg. – mosolygott. – Pontosan. Én legalábbis nem tudok róla. – ráncolta a homlokát. – Pedig számtalanszor kutattam magam után a neten. Soha nem hozott ki semmi értelmeset. Nagyon nehéz úgy élnem, hogy csak egy legenda vagyok. Legalábbis minden könyv és forrás azt írja, ahol a fajtámról van szó, hogy ha valaha volt is ilyen, több millió éve már nincs. Nagyon rossz. Most viszont valami nem-emberi ösztönöm azt súgja, hogy meg KELL osztanom ezt veled. Meg KELL bíznom benned.
- Értem. – bólintottam lassan, minden szavát alaposan megrágva. – Szóval az, hogy elf vagy, nem egyszerűen abból áll, hogy kék tüzet hordozol a tenyereden.
- De nem ám! – nevetett halkan. - Ez egy hatalmas teher. Felelőséggel, félelemmel, tudással és bűnnel jár. Van kedved ma eljönni velem valahova suli után? – váltott hirtelen témát. A szívem a torkomban dobogott.
- Persze. – hallottam a hangom suttogni.
- Háromkor találkozunk nálatok. - mondta, miközben a csengő rekedtes hangja felharsant. Vége a napnak.
- De nem is tudod, hol lakom! – mondtam még neki, de csak mosolyogva felállt, és kiment.
Engem pedig elkapott a légszomj és a szédülés. Páni félelem lett rajtam úrrá. Úgy látszik, csak a közelében tudtam nyugodt maradni… A félelmem akkor hágott a tetőfokára, amikor a füzetemre pillantva észrevettem, hogy az "Elf" írás eltűnt és helyette egy új jelent meg: "Nem kell félni, bízz bennem!"
Az, hogy bízom benne (sajnos?) egy percig sem volt kérdés. Viszont ne féljek? Nem csak az aggasztott, hogy mi ő, és mit akar tőlem, egyáltalán veszélyes-e rám nézve. Vagy bárkire nézve. Hanem… nos, Dávid nem volt éppenséggel az utolsó látvány. A haja, az izmos teste, és a jó feneke. Tuti focizik. És a szeme… teljesen elbűvölt, talán már az első perctől kezdve. Féltem, hogy beleszeretek ebbe az… emberbe? Manóba?
Üres szerelem 1.
Csak álltam a zuhogó esőben és sírtam. Sírtam, bár nem látszott. Fájt. Jobban, mint hittem volna, hogy fájni fog majd egyszer. Tudtam, hogy nem tarthat örökké, hiszen neki majd mennie kell. Kell, mert nem idevaló. Reméltem, hogy ez nem jön el. Ő pedig abban reménykedett, hogy majd általam távozhat… De egy pillanatig sem hittem volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.
Ugyanolyan közömbösnek tűnt az újév, mint a többi, amíg… Nem találkoztam az új osztálytársammal.
Már első nap olyan különleges volt. Nem volt a haja az arcába fésülve, nem is volt hosszú. Csak fel volt zselézve. Már akkor feltűnt, hogy ő nem olyan, mint a többi fiú. De sosem hittem volna, hogy majd egyszer ő jelent nekem mindent. Aznap reggel, szeptember elsején…
Először csak sejtelmesen mosolygott, amit tökéletesen figyelmen kívül hagytam, de amikor a fény más szögben esett a szemére... Sohasem szerettem a barna szemeket, de az olyan más volt. De még milyen más! Amikor felértünk a terembe szemei már szikrázó kékben tündököltek. Kontaktlencse? Vagy megőrültem?
Szerintem az utóbbi. Kétség kívül megőrültem. Még párszor ránéztem, és nem egyszer volt eltérő színű a szeme. Ember? Egészen biztos. Akkor miért van ez? Egy kicsit elnapoltam a bajt, remélve, hogy csak fáradt vagyok. Nyolcadikos vagyok, és van egy nagyon gagyi osztályfőnököm. Természetesen már kész ültetésrenddel jött be az 1. órára.
Nos, Elizabett, te… Fehér Dávid mellett fogsz ülni, ott hátul. - mutatott a legeldugottabb padra. Fehér Dávid? Ő meg ki? Csak nem az új srác? De igen. Dávid volt az új diák. Nehéz léptekkel vonultam hátra, és ledobtam magam a jobb oldali székbe.
- Én szeretnék ott ülni. – szólt halk-fenyegetően.
- Mi? Nem mindegy az neked? – kérdeztem ingerülten, és nem mozdultam.
- Nem. – dohogva ültem át a baloldalra, és mereven kibámultam az ablakon. Ki ő, hogy megmondja, hova üljek?!
Amikor megszólalt a jelző, megkönnyebbülve sóhajtottam fel: még egy órát nem bírok ki mellette! De ez még csak az eleje volt. Már kicsengettek, és épp Eszter, a barátnőm oldalán hagytam volna el a termet, amikor az oszifő utánam szólt:
- Elizabett! Légy szíves modoráld magad Dáviddal szemben! Nagyon… fura alak. – egy pillanatra mintha félelem futott volna át Erika néni arcán, de elhitettem magammal, hogy tévedtem.
Szünetben nem tudtam Eszterre összpontosítani. Egyre jobban felkeltette a figyelmem Dávid. Következő órán nagy meglepettségemre hozzám szólt.
- Elizabett, ugye? Nos, szia…
- Szia, Dávid. – válaszoltam kimérten.
Mutathatok neked valamit? – némán bólintottam, és egy pillanat múlva a lélegzetem is elállt. A tenyere közepén egy ficánkoló kék lángocska jelent meg, és tűnt el, mire ő vigyorogva kinyitotta a könyvét.
- Ez… ez… ezt még egyszer! – követeltem tőle rémülten.
- Nem kell megijedni. - mosolygott rám kedvesen, amitől a gyomrom öklömnyire zsugorodott. És még egyszer megtette.
- Tudod, én más vagyok. Nem olyan, mint a többi ember.
- Na ne mond. – nyögtem fel. – És azért egyszer majd elmagyarázod, hogy miben rejlik eme másságod? Vagy hagysz belehalni a kíváncsiságba? – kérdeztem szarkasztikusan, mire halkan felnevetett.
- El fogom mondani, ígérem. Amint eljön az ideje. – tette hozzá mosolytalan arccal. Közben a tekintete színe vörösesbe váltott, majd pár pislogás után ismét zöld lett…
Nem tudtam, hogy mit csináljak. Talán félnem kellene? Azt se tudom ki ő… MI ő… Mindenféle elméletek rohamozták meg az agyam, de egyiket sem tartottam valószínűnek, így inkább segítséget kértem:
- Mi vagy te?
- Találd ki. – játszott mosoly az ajkain.
- Varázsló? Kobold? Tündér? Ír manó? - találgatásomra halkan kuncogott és egy ujjmozdítással kinyitotta a füzetem, ahol vérvörös betűkkel egy szó tűnt fel: elf.
Ugyanolyan közömbösnek tűnt az újév, mint a többi, amíg… Nem találkoztam az új osztálytársammal.
Már első nap olyan különleges volt. Nem volt a haja az arcába fésülve, nem is volt hosszú. Csak fel volt zselézve. Már akkor feltűnt, hogy ő nem olyan, mint a többi fiú. De sosem hittem volna, hogy majd egyszer ő jelent nekem mindent. Aznap reggel, szeptember elsején…
Először csak sejtelmesen mosolygott, amit tökéletesen figyelmen kívül hagytam, de amikor a fény más szögben esett a szemére... Sohasem szerettem a barna szemeket, de az olyan más volt. De még milyen más! Amikor felértünk a terembe szemei már szikrázó kékben tündököltek. Kontaktlencse? Vagy megőrültem?
Szerintem az utóbbi. Kétség kívül megőrültem. Még párszor ránéztem, és nem egyszer volt eltérő színű a szeme. Ember? Egészen biztos. Akkor miért van ez? Egy kicsit elnapoltam a bajt, remélve, hogy csak fáradt vagyok. Nyolcadikos vagyok, és van egy nagyon gagyi osztályfőnököm. Természetesen már kész ültetésrenddel jött be az 1. órára.
Nos, Elizabett, te… Fehér Dávid mellett fogsz ülni, ott hátul. - mutatott a legeldugottabb padra. Fehér Dávid? Ő meg ki? Csak nem az új srác? De igen. Dávid volt az új diák. Nehéz léptekkel vonultam hátra, és ledobtam magam a jobb oldali székbe.
- Én szeretnék ott ülni. – szólt halk-fenyegetően.
- Mi? Nem mindegy az neked? – kérdeztem ingerülten, és nem mozdultam.
- Nem. – dohogva ültem át a baloldalra, és mereven kibámultam az ablakon. Ki ő, hogy megmondja, hova üljek?!
Amikor megszólalt a jelző, megkönnyebbülve sóhajtottam fel: még egy órát nem bírok ki mellette! De ez még csak az eleje volt. Már kicsengettek, és épp Eszter, a barátnőm oldalán hagytam volna el a termet, amikor az oszifő utánam szólt:
- Elizabett! Légy szíves modoráld magad Dáviddal szemben! Nagyon… fura alak. – egy pillanatra mintha félelem futott volna át Erika néni arcán, de elhitettem magammal, hogy tévedtem.
Szünetben nem tudtam Eszterre összpontosítani. Egyre jobban felkeltette a figyelmem Dávid. Következő órán nagy meglepettségemre hozzám szólt.
- Elizabett, ugye? Nos, szia…
- Szia, Dávid. – válaszoltam kimérten.
Mutathatok neked valamit? – némán bólintottam, és egy pillanat múlva a lélegzetem is elállt. A tenyere közepén egy ficánkoló kék lángocska jelent meg, és tűnt el, mire ő vigyorogva kinyitotta a könyvét.
- Ez… ez… ezt még egyszer! – követeltem tőle rémülten.
- Nem kell megijedni. - mosolygott rám kedvesen, amitől a gyomrom öklömnyire zsugorodott. És még egyszer megtette.
- Tudod, én más vagyok. Nem olyan, mint a többi ember.
- Na ne mond. – nyögtem fel. – És azért egyszer majd elmagyarázod, hogy miben rejlik eme másságod? Vagy hagysz belehalni a kíváncsiságba? – kérdeztem szarkasztikusan, mire halkan felnevetett.
- El fogom mondani, ígérem. Amint eljön az ideje. – tette hozzá mosolytalan arccal. Közben a tekintete színe vörösesbe váltott, majd pár pislogás után ismét zöld lett…
Nem tudtam, hogy mit csináljak. Talán félnem kellene? Azt se tudom ki ő… MI ő… Mindenféle elméletek rohamozták meg az agyam, de egyiket sem tartottam valószínűnek, így inkább segítséget kértem:
- Mi vagy te?
- Találd ki. – játszott mosoly az ajkain.
- Varázsló? Kobold? Tündér? Ír manó? - találgatásomra halkan kuncogott és egy ujjmozdítással kinyitotta a füzetem, ahol vérvörös betűkkel egy szó tűnt fel: elf.
2010. november 5., péntek
:)
Sziasztok! A régi blogomba nem enged be,ezért csinálnom kellett egy újat. Most kezdtem el átmásolni róla a dolgokat,szóval ez nem koppintás;) Magamról másolom, magam. :) Igyekszem sűrűn írni,de tengernyi versenyeim és tanulnivalóim vannak. :/
Puszi:)
Puszi:)
Álarcosbál 3.
Felálltam a földről, és szembe fordultam vele. Vigyorogva, a markába röhögve állt velem szemben. A düh izzó könnyei a szemembe tolultak,és a sminkemet elkenve folytak le az arcomon.
- Jajj, ne. Most legalább elárultad, hogy milyen vagy. - sóhajtott fel, mosolytalanul, komolyan, amikor meglátta a könnyeim.
- Milyen? - kérdeztem őszintén meglepve, és még leordítani is elfelejtettem őt.
- Elkényeztetett, sikeres, gazdag. Megkaptál mindig mindent, és megkapsz most is. Minden az öledbe hullt, és hullik, és amint van egy kis ellenállás, vagy füttyentesz egyet, és megoldódik, vagy addig pityeregsz, amíg rendbe nem jön. Tipikus celeb liba. Hazugság az életed. El vagy szállva magadtól. Pedig nem vagy különb egy átlagos húsz éves lánytól. - a szavai nagyon mélyen érintettek, és nem azért, amit mondott. Mindig gazdag voltam? Mindig megkaptam mindent? Mindig minden az ölembe hullott?
- Semmit nem tudsz rólam. MOST el vagyok kényeztetve, MOST gazdag vagyok. MOST el vagyok szállva magamtól. De te semmit nem tudsz rólam! Érzéketlen bunkó fafej vagy! - sziszegtem az arcába. Szemmel láthatóan meglepődött, amiért annyiszor hangsúlyoztam, hogy "most". Kétszer is kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de egyszer sem jött össze neki egy ép mondta kibökése sem. Vetettem még rá egy megsemmisítő pillantást, és ott hagytam. Benyitottam a kártyával a szobámba, és szétnéztem. Hatalmas nagy helység volt. Francia ágy, tv, kanapé, internetsarok. Külön vécé és fürdőszoba. Minden. Kezdtem kedvelni Németországot. Bepakoltam a hatalmas szekrénybe a cuccaim, lezuhanyoztam, és eltettem magam holnapra.
Másnap reggel esős péntekre virradtam. Lezuhanyoztam, felöltöztem, smink, és mentem le reggelizni. A barátnőm, Vanessa elvileg ma jön. Vele kicsi korom óta jóban vagyok, már a gettóban is együtt bűnöztünk. Most ő a menedzserem.
Leérve a hallba, hatalmas svédasztalt pillantottam meg. Azonnal megrohamoztam. Tele tettem a tányérom minden finomsággal, majd leültem az egyik asztalhoz. Betetettem az ipodom a fülembe, és evés közben zenét hallgatva figyeltem az embereket. Egy-egy arc volt csak ismerős,mert kevésbé vagyok jártas a száguldás világában. Már épp teljesen elmerültem Fernando popsijának a tanulmányozásában, amikor két szőke leült mellém. Az egyik Kimi volt, a másik egy tejfölösszájú vigyori. Komolyan mondom, ha nincs füle, körbeszalad a szája a fején! Végignéztem rajtuk, majd folytattam az evést.
- Szia. -köszönt Kimi pókerarccal. Én is felvettem a maszkot.
- Heló. - és kivettem az egyik fülest a fülemből.
- Szia. Én Sebastian Vettel vagyok. - mondta a Vigyorex, jó németes akcentussal.
- Szia. Se...
- ... lena Watson. - fejezte be.
- Igen.
- Ellentétben a mellettem ülő Fagyponttal, én tudom, hogy ki vagy, és mivel tisztellek, a véleményem is eltér a Räikkönnenétől.
- Örülök. - húztam fel meglepetten, távolságtartóan a szemöldököm.
- Úgy látom, nem bízol bennem túlságosan. - mondta kicsit csalódottan.
- Hát, most beszélek veled először, és valószínűleg utoljára is. Most egyből el kellene mondanom a magánéletem?
- Nem. - vigyorgott. -De szívesen megtudnám, hogy hogyan lettél énekes. - na igen. A sajtó nagyon rászállt a múltamra. Mármint rá akart, és akar. De soha nem mondok semmit. Vanessán kívül senki nem tudja, hogy honnan kerültem be a celeb világba. Britney nem mondta el senkinek, és amikor ellátogatott hozzánk, akkor a sajtó ki volt tiltva - a gettó kérésére. Így senki nem tudja, hogy honnan bukkantam fel.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak, de ha összehaverkodnánk, és tartanánk a kapcsolatot, akkor se mondanám el.
- Miért? -kérdezte Kimi. Hirtelen el is felejtettem, hogy itt van. Újra felvettem a pa-pa-pa-pokerface-t.
- Nem tartozik rátok. - feleltem egyszerűen, azzal felálltam, és mit sem törődve azzal, hogy még lenne mit ennem, felmentem a szobámba.
Egész délelőtt nem csináltam semmit sem. Untam magam. Zenét hallgattam, neteztem. Vártam az estét. Hogy itt legyen végre Nessa, és elkezdjük a tréninget. Mert másnap, ugye, fellépésem van. Fittnek és frissnek kell lennem, hogy bírjam a színpadon ugrálást. Aztán persze buli lesz. Vasárnap tízkor átutalják a koncertért kapott pénzt a számlámra, és utána díszvendég vagyok a Red Bull csapatánál. A boxból nézhetem végig a futamot. Ezt várom a legkevésbé, de Nessa szerint nem illik visszautasítani.
Végre eljött az este 7. Magamra kaptam egy farmert meg egy garbót, és lementem a hallba. A két szőke persze lent volt.
- Szia. - köszöntek egyszerre.
- Heló. - azzal tovább mentem volna,de a Jegesnek most jutott eszébe társalogni.
- Hova mész?
- Repülőtér.
- Utazol valahova? - kérdezte meglepve Sebastian. - De hát holnap fellépésed van!
- Örülök, hogy ilyen fontos neked a koncertem. - nevettem el magam. - De csak a barátnőmért megyek.
- Jó csaj? - kérdezte Kimi azonnal.
- Kérdésed a válasz. Pont ezért nem neked való! - vigyorogtam, és kiléptem az esőbe. Beültem a kocsimba, majd elhajtottam.
A téren nagyon sokan voltak. Megálltam egy oszlopnál, és elővettem a telefonomat. Pötyögtem egy sms-t, amiben körbeírtam, hogy hol vagyok. Nem sokára fölbukkantak Vanessa barna tincsei. És közvetlen mellette két szőke buksi is. Beszélgettek.
- Jajj, ne. Most legalább elárultad, hogy milyen vagy. - sóhajtott fel, mosolytalanul, komolyan, amikor meglátta a könnyeim.
- Milyen? - kérdeztem őszintén meglepve, és még leordítani is elfelejtettem őt.
- Elkényeztetett, sikeres, gazdag. Megkaptál mindig mindent, és megkapsz most is. Minden az öledbe hullt, és hullik, és amint van egy kis ellenállás, vagy füttyentesz egyet, és megoldódik, vagy addig pityeregsz, amíg rendbe nem jön. Tipikus celeb liba. Hazugság az életed. El vagy szállva magadtól. Pedig nem vagy különb egy átlagos húsz éves lánytól. - a szavai nagyon mélyen érintettek, és nem azért, amit mondott. Mindig gazdag voltam? Mindig megkaptam mindent? Mindig minden az ölembe hullott?
- Semmit nem tudsz rólam. MOST el vagyok kényeztetve, MOST gazdag vagyok. MOST el vagyok szállva magamtól. De te semmit nem tudsz rólam! Érzéketlen bunkó fafej vagy! - sziszegtem az arcába. Szemmel láthatóan meglepődött, amiért annyiszor hangsúlyoztam, hogy "most". Kétszer is kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de egyszer sem jött össze neki egy ép mondta kibökése sem. Vetettem még rá egy megsemmisítő pillantást, és ott hagytam. Benyitottam a kártyával a szobámba, és szétnéztem. Hatalmas nagy helység volt. Francia ágy, tv, kanapé, internetsarok. Külön vécé és fürdőszoba. Minden. Kezdtem kedvelni Németországot. Bepakoltam a hatalmas szekrénybe a cuccaim, lezuhanyoztam, és eltettem magam holnapra.
Másnap reggel esős péntekre virradtam. Lezuhanyoztam, felöltöztem, smink, és mentem le reggelizni. A barátnőm, Vanessa elvileg ma jön. Vele kicsi korom óta jóban vagyok, már a gettóban is együtt bűnöztünk. Most ő a menedzserem.
Leérve a hallba, hatalmas svédasztalt pillantottam meg. Azonnal megrohamoztam. Tele tettem a tányérom minden finomsággal, majd leültem az egyik asztalhoz. Betetettem az ipodom a fülembe, és evés közben zenét hallgatva figyeltem az embereket. Egy-egy arc volt csak ismerős,mert kevésbé vagyok jártas a száguldás világában. Már épp teljesen elmerültem Fernando popsijának a tanulmányozásában, amikor két szőke leült mellém. Az egyik Kimi volt, a másik egy tejfölösszájú vigyori. Komolyan mondom, ha nincs füle, körbeszalad a szája a fején! Végignéztem rajtuk, majd folytattam az evést.
- Szia. -köszönt Kimi pókerarccal. Én is felvettem a maszkot.
- Heló. - és kivettem az egyik fülest a fülemből.
- Szia. Én Sebastian Vettel vagyok. - mondta a Vigyorex, jó németes akcentussal.
- Szia. Se...
- ... lena Watson. - fejezte be.
- Igen.
- Ellentétben a mellettem ülő Fagyponttal, én tudom, hogy ki vagy, és mivel tisztellek, a véleményem is eltér a Räikkönnenétől.
- Örülök. - húztam fel meglepetten, távolságtartóan a szemöldököm.
- Úgy látom, nem bízol bennem túlságosan. - mondta kicsit csalódottan.
- Hát, most beszélek veled először, és valószínűleg utoljára is. Most egyből el kellene mondanom a magánéletem?
- Nem. - vigyorgott. -De szívesen megtudnám, hogy hogyan lettél énekes. - na igen. A sajtó nagyon rászállt a múltamra. Mármint rá akart, és akar. De soha nem mondok semmit. Vanessán kívül senki nem tudja, hogy honnan kerültem be a celeb világba. Britney nem mondta el senkinek, és amikor ellátogatott hozzánk, akkor a sajtó ki volt tiltva - a gettó kérésére. Így senki nem tudja, hogy honnan bukkantam fel.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak, de ha összehaverkodnánk, és tartanánk a kapcsolatot, akkor se mondanám el.
- Miért? -kérdezte Kimi. Hirtelen el is felejtettem, hogy itt van. Újra felvettem a pa-pa-pa-pokerface-t.
- Nem tartozik rátok. - feleltem egyszerűen, azzal felálltam, és mit sem törődve azzal, hogy még lenne mit ennem, felmentem a szobámba.
Egész délelőtt nem csináltam semmit sem. Untam magam. Zenét hallgattam, neteztem. Vártam az estét. Hogy itt legyen végre Nessa, és elkezdjük a tréninget. Mert másnap, ugye, fellépésem van. Fittnek és frissnek kell lennem, hogy bírjam a színpadon ugrálást. Aztán persze buli lesz. Vasárnap tízkor átutalják a koncertért kapott pénzt a számlámra, és utána díszvendég vagyok a Red Bull csapatánál. A boxból nézhetem végig a futamot. Ezt várom a legkevésbé, de Nessa szerint nem illik visszautasítani.
Végre eljött az este 7. Magamra kaptam egy farmert meg egy garbót, és lementem a hallba. A két szőke persze lent volt.
- Szia. - köszöntek egyszerre.
- Heló. - azzal tovább mentem volna,de a Jegesnek most jutott eszébe társalogni.
- Hova mész?
- Repülőtér.
- Utazol valahova? - kérdezte meglepve Sebastian. - De hát holnap fellépésed van!
- Örülök, hogy ilyen fontos neked a koncertem. - nevettem el magam. - De csak a barátnőmért megyek.
- Jó csaj? - kérdezte Kimi azonnal.
- Kérdésed a válasz. Pont ezért nem neked való! - vigyorogtam, és kiléptem az esőbe. Beültem a kocsimba, majd elhajtottam.
A téren nagyon sokan voltak. Megálltam egy oszlopnál, és elővettem a telefonomat. Pötyögtem egy sms-t, amiben körbeírtam, hogy hol vagyok. Nem sokára fölbukkantak Vanessa barna tincsei. És közvetlen mellette két szőke buksi is. Beszélgettek.
Álarcosbál 2.
Szóval épp Németországba utaztam a hiper-szuper Mercedes sportkocsimmal,és idegeskedtem,amiért annyi plakát volt rólam már Hockenheim külvárosában is. Amint beértem a városba, a rossz kedvem csak növekedett. Takaros kis város volt, jó nagy dugókkal. Ráadásul minden és mindeni német - következtetésképpen egy szót sem fogok érteni, és a szállodámhoz se fogok találni. Megálltam egy kis utcában, és lassan odagurultam pár ember mellé.
- Elnézést... - kezdtem lassan, brit-angolul. Bár így is érezhető volt az akcentusom. - Meg tudnák mondani nekem hogy hol találom a... a.. ezt az utcát? - mutattam végül a papírra, mert nem tudtam kiejteni. Ők meg csak néztek és tátogtak mint hal a vízben. - Selena Watson vagyok, tudom, tudom, de fontos lenne ha eljutnék erre a helyre! - böktem idegesen a papírra. Az egyik pasi végre megmozdult, és elkezdett németül papolni nekem. - Nem beszélek németül! - mondtam ingerülten. Erre szánakozva nézett rám.
- Én nem angol. - mondta törve az angolt. Valahogy így hangzott: I no English. 'Sok fafejű hülye übermensch német!' - durrogtam magamban.
- Danke schön! - vetettem be egyetlen kétszavas némettudásom ("dánke sőn" >> köszönöm). És tovább hajtottam. - Sok hülye idióta német. Sok hülye. - puffogtam.
Kábé még négy németnél álltam meg, mire az ötödik el tudta magyarázni angolul, hogy hol van azaz utca, ahova mennem kell. Még egy eurót is adtam neki hálám jeléül.
Így esett meg, hogy este 10 órakor estem be a szállodába. Megálltam egy másik Mercedes mellett, kivettem a bőröndöm, és kómás fejjel kezdtem el felvonszolni az ötödik emeletre. Az előtérben volt két szőke hajú srác, akik jót mulatva figyelték a szerencsétlenkedésemet a bőrönddel.
- Esetleg nem segítenétek? - kérdeztem csípőre tett kézzel, mikor harmadszorra ment el a lift, mert nem tudtam betenni a bőröndöt. Nem válaszoltak, csak összevigyorogtak, és végül a nagyobb darab, izmos, Északi beütésű jött oda hozzám. Nem szólalt meg, csak idiótán vigyorgott. Az első próbálkozásra betette a bőröndöm a liftbe, és beszállt ő is.
- Kösz. - morogtam oda. Egy valami feltűnt nekem: valószínűleg nem ismert meg.
- Van mit. - felelte derűsen, mikor kiszálltunk és kivette a cuccom.
- Tudod ki vagyok? - kérdeztem mérgesen. Ilyen hangnemet velem nem üthet meg!
- Tudod kivel feleselsz? - kérdezte hasonló stílusban, de már nem vigyorgott.
- Selena Watson!
- Kimi Räikkönen!
- Honnan kéne ismerősnek lenned? - kérdeztem őszintén meglepve.
- A forma egyből. De te... asszem tudom ki vagy! - szinte láttam a kigyulladó villanykörtét a szőke tincsei felett... - Az az egoista énekes, nem? - köpni nyelni nem tudtam.
- Hogy merészelsz...? - sápítoztam.
- Á, nem kell hozzá bátorság. - legyintett vigyorogva. - Üdvözöllek itt. Te fogsz holnap fellépni? Ja, persze, hogy te. Tele van a képeddel az ország...
- Bunkó paraszt! - vetettem oda. Azzal megfogtam a bőröndöm fogantyúját, és húzni kezdtem volna magam után, de a kis mocsok oda tette a lábát, és a bőrönd megakadt, én pedig egy kecseset hasaltam. A harag és a megalázottság a tetőfokára hágott.
- Elnézést... - kezdtem lassan, brit-angolul. Bár így is érezhető volt az akcentusom. - Meg tudnák mondani nekem hogy hol találom a... a.. ezt az utcát? - mutattam végül a papírra, mert nem tudtam kiejteni. Ők meg csak néztek és tátogtak mint hal a vízben. - Selena Watson vagyok, tudom, tudom, de fontos lenne ha eljutnék erre a helyre! - böktem idegesen a papírra. Az egyik pasi végre megmozdult, és elkezdett németül papolni nekem. - Nem beszélek németül! - mondtam ingerülten. Erre szánakozva nézett rám.
- Én nem angol. - mondta törve az angolt. Valahogy így hangzott: I no English. 'Sok fafejű hülye übermensch német!' - durrogtam magamban.
- Danke schön! - vetettem be egyetlen kétszavas némettudásom ("dánke sőn" >> köszönöm). És tovább hajtottam. - Sok hülye idióta német. Sok hülye. - puffogtam.
Kábé még négy németnél álltam meg, mire az ötödik el tudta magyarázni angolul, hogy hol van azaz utca, ahova mennem kell. Még egy eurót is adtam neki hálám jeléül.
Így esett meg, hogy este 10 órakor estem be a szállodába. Megálltam egy másik Mercedes mellett, kivettem a bőröndöm, és kómás fejjel kezdtem el felvonszolni az ötödik emeletre. Az előtérben volt két szőke hajú srác, akik jót mulatva figyelték a szerencsétlenkedésemet a bőrönddel.
- Esetleg nem segítenétek? - kérdeztem csípőre tett kézzel, mikor harmadszorra ment el a lift, mert nem tudtam betenni a bőröndöt. Nem válaszoltak, csak összevigyorogtak, és végül a nagyobb darab, izmos, Északi beütésű jött oda hozzám. Nem szólalt meg, csak idiótán vigyorgott. Az első próbálkozásra betette a bőröndöm a liftbe, és beszállt ő is.
- Kösz. - morogtam oda. Egy valami feltűnt nekem: valószínűleg nem ismert meg.
- Van mit. - felelte derűsen, mikor kiszálltunk és kivette a cuccom.
- Tudod ki vagyok? - kérdeztem mérgesen. Ilyen hangnemet velem nem üthet meg!
- Tudod kivel feleselsz? - kérdezte hasonló stílusban, de már nem vigyorgott.
- Selena Watson!
- Kimi Räikkönen!
- Honnan kéne ismerősnek lenned? - kérdeztem őszintén meglepve.
- A forma egyből. De te... asszem tudom ki vagy! - szinte láttam a kigyulladó villanykörtét a szőke tincsei felett... - Az az egoista énekes, nem? - köpni nyelni nem tudtam.
- Hogy merészelsz...? - sápítoztam.
- Á, nem kell hozzá bátorság. - legyintett vigyorogva. - Üdvözöllek itt. Te fogsz holnap fellépni? Ja, persze, hogy te. Tele van a képeddel az ország...
- Bunkó paraszt! - vetettem oda. Azzal megfogtam a bőröndöm fogantyúját, és húzni kezdtem volna magam után, de a kis mocsok oda tette a lábát, és a bőrönd megakadt, én pedig egy kecseset hasaltam. A harag és a megalázottság a tetőfokára hágott.
Álarcosbál 1.
Ismét Németországba jön a híres énekesnő, Selena Watson!!
A koncert a Forma 1-es futam előestéjén, szombaton lesz a
Hockenheim-beli csarnokban,
ahol
a pilóták is jelen lesznek!
Belépő: 12 €/fő
A koncert 21.00-kor kezdődik!
Ahogy haladtam Németországban a szállodám felé, Hockenheimba, egyre sűrűbben találkoztam ilyen plakátokkal mindenfelé. Idegesít, hogy mindenütt ismernek és mindenütt az arcom virít! Na meg a nevem! Már úgy el van koptatva, hogy el kell gondolkodjak egy beceneven, mint a Ke$a, vagy a Lady Gaga.
Igen. Én egy énekesnő vagyok. Kertelés nélkül: a gettóból kerültem ki, szinte. Nagyon szegény (volt) a családom, loptunk, hazudtunk, csaltunk. Ha egy nap jobb volt, utána két napig éheztünk. Így ment ez addig, amíg el nem jött a gettónkba egy híres énekes: Britney Spears. Akkor voltam tizennyolc éves. Mindenkit meghallgatott, és azt mondta, aki a legszebben elénekeli az egyik dalát, a támogatásával kikerülhet a nagy világba, ahol van munka, tanulás, élet, barátok. Nos,én lettem ez a szerencsés. De olyan jól sült el a dolog, hogy egyenesen a sztárvilágba csöppentem bele.
Már húsz éves vagyok, azaz két éve élek úgy, mint egy celeb. Persze nagyon sok pénzt küldök haza, és az a hely, ami egy lenézett, lepukkant telep volt, mára már egy egész csinos kis falu. Minden ott lakónak van minden nap kenyér az asztalán, és a gyerekek is minimum az általánost kijárják.
Szóval minden tökéletes. Kicsit el is vagyok szállva magamtól, és ez a celeb-világban rendben is van. Volt egy időszak, amikor haza jártam bulizni. Ha nem volt turné, haza mentem, és egy-két hétig otthon(?) voltam. Azért kell a kérdőjel, mer lehet,hogy a csomagjaim ott álltak a régi-régi szobámban kipakolatlanul, szinte csak enni jártam haza. Mindig benn voltam Seattle-ben. Most már nem járok bulizni, ha otthon vagyok. Az összes helyen, ahová régebben jártam, utálnak mert szerintük egy 'felfuvalkodott híres liba' vagyok. Nem az, hogy nincs igazuk, de ha nem becsülik a társaságom akkor inkább bulizom Keshával meg Lady Gagával, mert ők legalább értékelik a kilétemet.
Hát, egy kicsit talán beképzelt lettem a két év alatt, de ebből nincs baj.
Vagyis nem volt soha baj, a koncertemig.
Most szépen elmesélek mindent, úgy, ahogy volt. Nem vagyok büszke a történetem elejére, és korántsem dicsekvésre méltó az életemnek egy bizonyos szakasza. Csakis azért mesélem el, hogy tanulj belőle: az élet nem egy álarcosbál.
Miss Hurrikán 12.
Mikor felébredtem, nagyon hirtelen törtek rám a tegnap éjszaka emlékei. Hirtelen elszégyelltem magam,nem tudom miért. De ez az érzés most először hamar elszállt,hogy helyébe felhőtlen boldogság lépjen. Valószínűleg olyan állásom lesz, amiről álmodni sem mertem, ami még sok új barátságot és egy szerelmet is adott.
Átfordultam a másik oldalamra, ahol Sebi aludt. Az arca nyugodt volt. Összekulcsoltam a kezét az enyémmel,és mivel még legfeljebb csak hét óra lehetett, visszaaludtam.
- Dóri, ébredj. - hallottam valahol a távolban Sebastian hangját. Kinyitottam a szemem, és az ő kéklő tekintetében láttam magam viszont.
- Mmm. - nyögtem rekedten,és visszazártam a szemem.
- Kilenc óra van. El kell menni Mr Hornerhez leadni a szerződésedet. Igazából erre idényre még nem szól, de ez nem lesz akadály, csak kicsit kevesebb lesz a fizetésed.
- Ühüm. - motyogtam még mindig lehunyt szemmel.
- Gyere szépen. - azzal lehúzta rólam a takarót. Egyből kirázott a hideg, és a fejem is megfájdult. Felnyögtem.
- Sebi, asszem kicsit másnapos vagyok... - ültem fel.
- Te tegnap nem voltál józan? - sápadt le, aztán el is vörösödött.
- Jaj, de buta vagy. - mosolyodtam el, és lehúztam magam mellé. - Dehogynem! Csak ettől még elég sokat ittam,és ha részeg nem is voltam,de másnapos... az sajnos vagyok...
- Huh. Most megnyugodtam. - fújta ki a levegőt, aztán oda hajolt hozzám, és megpuszilta a szám.
- Csak ennyi? - kérdeztem tettetett szomorúsággal. Elvigyorodott.
- Csak ennyi. Amíg nem készülsz el, nem lesz több. - durcás fejet vágtam,és a szekrényemhez mentem. Felöltöztem lazán,kényelmesen.
- Kész vagyok. - álltam elégedetten Sebi elé, mire odajött, és megcsókolt. Nagyon óvatosan.
- Szép vagy! - súgta, miközben ölelt.
- Ugyan! - feleltem pirulva.
Elindultunk kocsival Mogyoródra, a ringre. A szívem a torkomban dobogott, mert hát mégis csak. a jövőmről van szó! Szerencsére minden simán ment. Christiannal is átfutottuk a szerződést, és végül kezet fogtunk.
- Remek. Ismét van két fantasztikus pilótám,és egy fantasztikus versenymérnököm is. - biccentett a Főnök Mark felé, aki idő közben szintén betámolygott a képbe. - Most pedig pakolás emberek, mert este indul a gép Belgiumba! - terelt ki minket. Sebi óvatosan kihúzott a szobából, de ahogy kiértünk,egyből el is engedte a kezemet...
- Hazaviszlek, össze pakolsz, és megyünk, oké? - kérdezte már a kocsiban. A hangja tárgyilagosan hűvös volt. Ijesztő.
- Nem kell elvinned. Majd látlak a gépen. - mondtam, amikor megálltunk. Kiszálltam, és ott hagytam a kocsiban. Nem értettem mi van vele, de különösen nem érintett meg,hogy ilyen hideg lett. Bírom a csalódást,nem ez az első.
A szállodában kapkodva pakoltam össze. Néztem egy vonatot Budapestre,és lementem az állomásra. Amíg ott álltam, láttam,ahogy Sebi fekete mercije elhúz az autópálya felé. Rá csöppet sem jellemző,gyors,és ideges stílusban vezetett.
Átfordultam a másik oldalamra, ahol Sebi aludt. Az arca nyugodt volt. Összekulcsoltam a kezét az enyémmel,és mivel még legfeljebb csak hét óra lehetett, visszaaludtam.
- Dóri, ébredj. - hallottam valahol a távolban Sebastian hangját. Kinyitottam a szemem, és az ő kéklő tekintetében láttam magam viszont.
- Mmm. - nyögtem rekedten,és visszazártam a szemem.
- Kilenc óra van. El kell menni Mr Hornerhez leadni a szerződésedet. Igazából erre idényre még nem szól, de ez nem lesz akadály, csak kicsit kevesebb lesz a fizetésed.
- Ühüm. - motyogtam még mindig lehunyt szemmel.
- Gyere szépen. - azzal lehúzta rólam a takarót. Egyből kirázott a hideg, és a fejem is megfájdult. Felnyögtem.
- Sebi, asszem kicsit másnapos vagyok... - ültem fel.
- Te tegnap nem voltál józan? - sápadt le, aztán el is vörösödött.
- Jaj, de buta vagy. - mosolyodtam el, és lehúztam magam mellé. - Dehogynem! Csak ettől még elég sokat ittam,és ha részeg nem is voltam,de másnapos... az sajnos vagyok...
- Huh. Most megnyugodtam. - fújta ki a levegőt, aztán oda hajolt hozzám, és megpuszilta a szám.
- Csak ennyi? - kérdeztem tettetett szomorúsággal. Elvigyorodott.
- Csak ennyi. Amíg nem készülsz el, nem lesz több. - durcás fejet vágtam,és a szekrényemhez mentem. Felöltöztem lazán,kényelmesen.
- Kész vagyok. - álltam elégedetten Sebi elé, mire odajött, és megcsókolt. Nagyon óvatosan.
- Szép vagy! - súgta, miközben ölelt.
- Ugyan! - feleltem pirulva.
Elindultunk kocsival Mogyoródra, a ringre. A szívem a torkomban dobogott, mert hát mégis csak. a jövőmről van szó! Szerencsére minden simán ment. Christiannal is átfutottuk a szerződést, és végül kezet fogtunk.
- Remek. Ismét van két fantasztikus pilótám,és egy fantasztikus versenymérnököm is. - biccentett a Főnök Mark felé, aki idő közben szintén betámolygott a képbe. - Most pedig pakolás emberek, mert este indul a gép Belgiumba! - terelt ki minket. Sebi óvatosan kihúzott a szobából, de ahogy kiértünk,egyből el is engedte a kezemet...
- Hazaviszlek, össze pakolsz, és megyünk, oké? - kérdezte már a kocsiban. A hangja tárgyilagosan hűvös volt. Ijesztő.
- Nem kell elvinned. Majd látlak a gépen. - mondtam, amikor megálltunk. Kiszálltam, és ott hagytam a kocsiban. Nem értettem mi van vele, de különösen nem érintett meg,hogy ilyen hideg lett. Bírom a csalódást,nem ez az első.
A szállodában kapkodva pakoltam össze. Néztem egy vonatot Budapestre,és lementem az állomásra. Amíg ott álltam, láttam,ahogy Sebi fekete mercije elhúz az autópálya felé. Rá csöppet sem jellemző,gyors,és ideges stílusban vezetett.
Miss Hurrikán 11.
Egy ideig még táncoltunk, aztán a zenekar bejelentette, hogy karaoke következik. Sebivel lesétáltunk a parkettről, közben gondosan ügyeltünk arra, hogy nehogy egymás szemébe nézzünk. A szememmel Rebeccát kerestem,de nem találtam.
- Megvársz? - kérdeztem Sebitől. Bólintott. A vécé felé vettem az irányt. Az egyik csapnál megtaláltam a barátnőm, amint épp a sminkjét igazította.
- Szia. - köszönt nekem, fel sem pillantva a szépítkezésből.
- Szerelmes vagyok Sebastian Vettelbe. - mondtam kertelés nélkül. Kiejtette a kezéből a szempilla spirált.
- Komolyan? Tuti biztos vagy benne?
- Igen! Nézd, már barátnak is nagyon szerettem, mert... ő rángatott ki abból amiben benne voltam. Abból a csúnya állapotból. Most már, - hála neki, - kezdem elhinni, hogy ember vagyok én is, és ugyan úgy megvannak a jogaim a szerelemhez, és az elfogadottsághoz, mint mindenki másnak.
- Örülök,hogy így gondolod. - mosolygott. - Hát, ha szerelmes vagy belé, tegyél érte! - kacsintott rám.
- Most táncoltunk. És annyira jó volt! Igazából csak öleltük egymást, és lépegettünk. - mondtam lelkesen, de pirulva.
- Menj ki hozzá, beszélgessetek, és majd alakul. - mosolygott rám, és megölelt. - Gratulálok.
- Köszi, de figyelj... mi van, ha...?
- NEM! Nincs "mi van ha"! Csak tények vannak! Azok pedig mindig kiderülnek! - azzal szelíden az ajtó felé lökött. Kiléptem, és odamentem Sebihez, aki a pult mellett állt. Amikor meglátott, elmosolyodott.
- Itt vagyok. - mondtam.
- Látom. Figyelj, neked van még kedved itt lenni? Most jön az, hogy a részegek próbálnak énekelni, semmi érdekes nem szokott már lenni ilyenkor.
- Menjünk vissza. - mondtam. Meglőttem Beccát egy sms-el, aztán elindultunk.
A szobája az enyém mellett volt. Mikor ő megállt,én mentem volna tovább, de elkapta a kezem. Meglepetten néztem rá.
- Még egy puszit sem kapok? - kérdezte apró mosollyal a száján. Odamentem, és óvatosan megpusziltam az arcát. Eme egyszerű mozdulat is olyan heves szívverést okozott nálam, hogy fennállt a halál veszélye. Egyébként is szokatlan volt még nekem ez a helyzet, az elmúlt évek után. Kicsit megijedtem, és ez az ijedtség minden bizonnyal kiülhetett az arcomra.
- Ne haragudj, hogy ilyet kértem tőled. Még mindig nehéz neked ez, igaz? - lehajtott fejjel, szégyellősen bólintottam.
- Nem baj. Egyszer vissza kell szokni. - engedtem meg magamnak egy mosolyt, azzal beléptem az én szobámba. Lerúgtam a magassarkúmat, majd lezuhanyoztam, és átöltöztem pizsamába. Már épp leültem az ágyamra, amikor kopogtak. Hajnali fél három volt. Meglepetten nyitottam ajtót Sebinek.
- Helló! - köszönt. - Muszáj elmondanom, mert már... már megőrülök! - mondta, és lehunyta a szemét, közben a halántékát masszírozta.
- Hát mondjad! - azzal az ágyhoz sétáltam. Jött ő is. Mind a ketten leültünk, félig egymással szemben. Már rajta is csak egy R. B. póló volt meg egy melegítő.
- Amikor mellettem vagy, nem tudok semmire sem koncentrálni! Rád nézek, és a szívem majd kiugrik... - kezdte el egy kis idő után. Az állam asszem a szőnyegen koppanhatott. - És... mindig azt szeretném, ha mellettem lennél, és... és... és nem tudnám elviselni, ha megint annyira a padlón lennél, mint amikor megismertelek. - fejezte be. Akármennyire is zavarban volt, végig a szemembe nézett. Felállt és én is követtem, automatikusan, bár nem tudom mit akart.
- Mész? - kérdeztem halkan, alig hallhatta meg, de mégis meghallotta. Nemet intett. Közelebb jött hozzám, az egyik keze a derekamon, a másik az arcomon foglalt helyet nagyon lassan. A homlokát az enyémnek döntötte, és én átöleltem a nyakánál. Így szemeztünk egy ideig. Aztán a fejét oldalra döntötte, és lehunyta a szemét. A szívünk őrült tempót diktált, az eremben száguldott a vér. Az ajkai az enyémhez értek. Kicsit kinyitottam az enyémeket, és ő is így tett. Óvatosan, gyengéden csókolt meg. A nyelvét még véletlenül sem érezhettem meg. A kezem a tarkójára csúsztatva próbáltam jelezni neki, hogy mehet tovább, de nem tette. Mikor ajkaink befejezték a játékot, el akart tőlem lépni, de nem hagytam. Szorosan magamhoz öleltem, nem akartam,hogy lássa a megkönnyebbülésem és az örömöm könnyeit.
- Aludj itt! - súgtam neki. Megsimította a hátamat, és elengedett. Az ágyban egymással szemben feküdtünk le, és úgy aludtunk el.
- Megvársz? - kérdeztem Sebitől. Bólintott. A vécé felé vettem az irányt. Az egyik csapnál megtaláltam a barátnőm, amint épp a sminkjét igazította.
- Szia. - köszönt nekem, fel sem pillantva a szépítkezésből.
- Szerelmes vagyok Sebastian Vettelbe. - mondtam kertelés nélkül. Kiejtette a kezéből a szempilla spirált.
- Komolyan? Tuti biztos vagy benne?
- Igen! Nézd, már barátnak is nagyon szerettem, mert... ő rángatott ki abból amiben benne voltam. Abból a csúnya állapotból. Most már, - hála neki, - kezdem elhinni, hogy ember vagyok én is, és ugyan úgy megvannak a jogaim a szerelemhez, és az elfogadottsághoz, mint mindenki másnak.
- Örülök,hogy így gondolod. - mosolygott. - Hát, ha szerelmes vagy belé, tegyél érte! - kacsintott rám.
- Most táncoltunk. És annyira jó volt! Igazából csak öleltük egymást, és lépegettünk. - mondtam lelkesen, de pirulva.
- Menj ki hozzá, beszélgessetek, és majd alakul. - mosolygott rám, és megölelt. - Gratulálok.
- Köszi, de figyelj... mi van, ha...?
- NEM! Nincs "mi van ha"! Csak tények vannak! Azok pedig mindig kiderülnek! - azzal szelíden az ajtó felé lökött. Kiléptem, és odamentem Sebihez, aki a pult mellett állt. Amikor meglátott, elmosolyodott.
- Itt vagyok. - mondtam.
- Látom. Figyelj, neked van még kedved itt lenni? Most jön az, hogy a részegek próbálnak énekelni, semmi érdekes nem szokott már lenni ilyenkor.
- Menjünk vissza. - mondtam. Meglőttem Beccát egy sms-el, aztán elindultunk.
A szobája az enyém mellett volt. Mikor ő megállt,én mentem volna tovább, de elkapta a kezem. Meglepetten néztem rá.
- Még egy puszit sem kapok? - kérdezte apró mosollyal a száján. Odamentem, és óvatosan megpusziltam az arcát. Eme egyszerű mozdulat is olyan heves szívverést okozott nálam, hogy fennállt a halál veszélye. Egyébként is szokatlan volt még nekem ez a helyzet, az elmúlt évek után. Kicsit megijedtem, és ez az ijedtség minden bizonnyal kiülhetett az arcomra.
- Ne haragudj, hogy ilyet kértem tőled. Még mindig nehéz neked ez, igaz? - lehajtott fejjel, szégyellősen bólintottam.
- Nem baj. Egyszer vissza kell szokni. - engedtem meg magamnak egy mosolyt, azzal beléptem az én szobámba. Lerúgtam a magassarkúmat, majd lezuhanyoztam, és átöltöztem pizsamába. Már épp leültem az ágyamra, amikor kopogtak. Hajnali fél három volt. Meglepetten nyitottam ajtót Sebinek.
- Helló! - köszönt. - Muszáj elmondanom, mert már... már megőrülök! - mondta, és lehunyta a szemét, közben a halántékát masszírozta.
- Hát mondjad! - azzal az ágyhoz sétáltam. Jött ő is. Mind a ketten leültünk, félig egymással szemben. Már rajta is csak egy R. B. póló volt meg egy melegítő.
- Amikor mellettem vagy, nem tudok semmire sem koncentrálni! Rád nézek, és a szívem majd kiugrik... - kezdte el egy kis idő után. Az állam asszem a szőnyegen koppanhatott. - És... mindig azt szeretném, ha mellettem lennél, és... és... és nem tudnám elviselni, ha megint annyira a padlón lennél, mint amikor megismertelek. - fejezte be. Akármennyire is zavarban volt, végig a szemembe nézett. Felállt és én is követtem, automatikusan, bár nem tudom mit akart.
- Mész? - kérdeztem halkan, alig hallhatta meg, de mégis meghallotta. Nemet intett. Közelebb jött hozzám, az egyik keze a derekamon, a másik az arcomon foglalt helyet nagyon lassan. A homlokát az enyémnek döntötte, és én átöleltem a nyakánál. Így szemeztünk egy ideig. Aztán a fejét oldalra döntötte, és lehunyta a szemét. A szívünk őrült tempót diktált, az eremben száguldott a vér. Az ajkai az enyémhez értek. Kicsit kinyitottam az enyémeket, és ő is így tett. Óvatosan, gyengéden csókolt meg. A nyelvét még véletlenül sem érezhettem meg. A kezem a tarkójára csúsztatva próbáltam jelezni neki, hogy mehet tovább, de nem tette. Mikor ajkaink befejezték a játékot, el akart tőlem lépni, de nem hagytam. Szorosan magamhoz öleltem, nem akartam,hogy lássa a megkönnyebbülésem és az örömöm könnyeit.
- Aludj itt! - súgtam neki. Megsimította a hátamat, és elengedett. Az ágyban egymással szemben feküdtünk le, és úgy aludtunk el.
Miss Hurrikán 10.
Sebi is ledőlt mellém, de ő könyökölt, közben az arcomat fürkészte. Elkezdtem.
- Nikiék miatt vagyok itt. Nikiék meg akartak engem ölni. Rajtad kívül az egész csapat tudta, hogy miért vagyok itt, Mr Horner mégis hagyott versenyezni, mert bízott bennem. Én pedig biztos vagyok abban, hogy csak az élni-akarásom miatt értem el ilyen jó eredményeket. Sebastian... én... én soha életemben nem ültem gokartban! Jogosítványom van, de lassan négy éve személyautót sem vezettem! Niki apja, a nagy fejes, elintézett engem ide. Mr Horner azonban lenyomozta a múltamat... és ember ölés szándékkal vagy valami ilyesmivel ráállította a kopóit Nikiékre. - fejeztem be, és letöröltem a könny cseppet az arcomról. Sebi egy ideig nem szólt semmit, de eleinte vörös volt a dühtől. Mikor azonban megszólalt, hangja nyugodt volt.
- Szerintem írj alá. Tehetséges vagy,ez látszik,bármi hozta ki belőled. Lesz egy csodálatos karriered! Sok pénz meg egy csomó jó dolog. Egyedül a sajtótól kell majd tartani. Rámásznak az ember magánéletére. Mindenütt ott vannak! Úgy is rájönnek majd a múltadra... ha a sajtót bírni fogod, írj alá.
- Én már mindent kibírok... - mosolyogtam fáradtan, azzal nekiveselkedtem az átolvasásnak. Sebi végig ott volt, és magyarázta, ha valamit nem értettem. Végül minden részével egyet értettem, így aláfirkáltam a nevemet az utolsó lap sarkára.
- Üdv a csapatban. - mosolygott rám kedvesen Sebi.
- Szia. - vigyorogtam vissza. - Úr isten, fél hét! - néztem rémülten a telefonomra. - Készülnöm kell.
- Rendben, akkor én megyek, hagylak. Figyelj... - kezdte, csöppet zavarban. - Nincs kedved velem jönni az bulira?
- De, szívesen. - mosolyogtam rá bátorítóan, pedig én is legalább olyan vörös lehettem mint ő.
- Rendben, akkor háromnegyed nyolcra jövök. Szia!
- Szia.
Gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam. Egy szál törölközőben álltam a bőröndömnél, és majdnem felsikítottam. Nekem nincs ehhez ruhám! Azonnal hívtam Beccát.
- Igen? - szólt bele. - Ajánlom,hogy fontos legyen, ugyanis a bulira készülök!
- Én is! De nincs ruhám! - pánikoltam.
- Már viszem is. - mondta izgatottan, és letette. Végül fél nyolckor érkezett meg egy gyönyörű ruhával, és rajta is egy hasonló díszelgett. Az övé bordó volt,és nyaknál kötős, míg amit nekem szánt, az rózsaszín,és nem volt semmilyen pántja sem.
- Ez csodaszép. - húztam végig a kezem a ruhán. Gyorsan felvettem,és lám, olyan volt,mintha rám tervezték volna.
- Csodásan festesz. - mondta Becca.
- Te sem panaszkodhatsz! Ezért még jövök egyel. - mosolyogtam rá,úgy szívből. Épp ekkor kopogott be Sebi.
- Szia! - nyitottam ajtót. Mind a kettőnk szava elakadt. Rajta egy fekete farmer volt, és egy hanyagol begombolt ing, ami csak egy kicsit volt betűrve baloldalt,és hátul. A haja meg volt mosva, picit megvolt zselézve. Szívdöglesztő volt - ezt igazolja a majd' kiugró szívem. Ő is hasonlókat élhetett ár (ebben reménykedtem),ugyanis le sem tudta venni rólam a szemét.
- Helló. - nyögte be végül. - Mehetünk? Á, szia Becca. - mondta mosolyogva, amikor Rebi megjelent mellettem. Őt nem mérte úgy végig...
- Csáó. - köszönt vissza. - Amúgy hol lesz a buli?
- Amúgy itt a szálloda melletti épületben. Mi is a neve... Hypnose! Igen, ott
- Az jó hely. - jegyeztem meg csendesen. - Középsulis koromban sokat jártam ide a barátommal. - mondtam halkan, fájdalmasan. Hogy itt fogunk bulizni, ez bizony kést forgatott a szívemben.
- Menjünk. - mondta Sebas szintén visszafogottan.
Hárman sétáltunk le a Hypnosba. Előtte ott állt a R. B. egyik embere, R. B. pólóban, és VIP belépőket nyomott a kezünkbe. Beléptünk. A hely semmit nem változott. Hatalmas volt, körbe asztalok voltak elhelyezve. Középen egy kicsit megemelve a hatalmas táncparkett, azzal szemben a színpad, és mint mindig, most is élő zene. Ismerősök után kutattam, de senki nem tűnt annak.
- Mielőtt ismerősöket kezdenél keresni... - szólt Sebi, - felhívnám a figyelmed,hogy elvileg ez a hely most zárva van. Csak mi vagyunk itt, a R. B. és még akad egy-két pilóta.
- Oké. - mosolyodtam el. A pulthoz mentem.
- Két tequilát és egy Borsodit legyen szíves. - szóltam a csaposnak. Amint kiadta, felhajtottam a két erősebbet, aztán kortyoltam rá Borsodit. Sebi egy Heinekkent kért (hiába, német). Egy ideig csak a pultnál ültem, és néztem, ahogy mindenki táncol. Egyre több alkoholt döntöttem magamba, talán már én a legtöbbett, de még mindig nem voltam sem jobb kedvű, sem kapatos, semmi. Mindig is nagyon jól bírtam a piát. Hirtelen egy kéz nyúlt felém.
- Táncolsz velem? - kérdezte meg Sebi. Igenlően bólintottam egyet. Lassú szám volt épp. Felnyújtózkodtam Sebi nyakához, és átöleltem. Na igen, az alkohol elkezdett bennem dolgozni, oldotta a gátlásaimat. Ő a derekam fogta, és csak lassan ringatóztunk a ritmusra. Olyan sokáig táncoltunk így (még a gyors számokra is),hogy a pia egészen kiment belőlem. Minimum egy órát öleltem tehát...
Viszont arra eszméltem,hogy nagyon nem akarom elengedni Sebit. Felnéztem a szemébe, és ő rám mosolygott. A fejem a mellkasára hajtottam, és lehunytam a szememet. A szíve azonnal felbőgött, ahogy az enyém is, mikor a hátam kezdte simogatni. Akadozva vettük a levegőt, pedig még csak a vágy sem tüzelt bennünket. Én már tudom. Én már rájöttem. Szerelmes vagyok belé. És biztos vagyok benne, hogy ez nem csak egyoldali érzés.
Rebecca és Dóri ruhája
- Nikiék miatt vagyok itt. Nikiék meg akartak engem ölni. Rajtad kívül az egész csapat tudta, hogy miért vagyok itt, Mr Horner mégis hagyott versenyezni, mert bízott bennem. Én pedig biztos vagyok abban, hogy csak az élni-akarásom miatt értem el ilyen jó eredményeket. Sebastian... én... én soha életemben nem ültem gokartban! Jogosítványom van, de lassan négy éve személyautót sem vezettem! Niki apja, a nagy fejes, elintézett engem ide. Mr Horner azonban lenyomozta a múltamat... és ember ölés szándékkal vagy valami ilyesmivel ráállította a kopóit Nikiékre. - fejeztem be, és letöröltem a könny cseppet az arcomról. Sebi egy ideig nem szólt semmit, de eleinte vörös volt a dühtől. Mikor azonban megszólalt, hangja nyugodt volt.
- Szerintem írj alá. Tehetséges vagy,ez látszik,bármi hozta ki belőled. Lesz egy csodálatos karriered! Sok pénz meg egy csomó jó dolog. Egyedül a sajtótól kell majd tartani. Rámásznak az ember magánéletére. Mindenütt ott vannak! Úgy is rájönnek majd a múltadra... ha a sajtót bírni fogod, írj alá.
- Én már mindent kibírok... - mosolyogtam fáradtan, azzal nekiveselkedtem az átolvasásnak. Sebi végig ott volt, és magyarázta, ha valamit nem értettem. Végül minden részével egyet értettem, így aláfirkáltam a nevemet az utolsó lap sarkára.
- Üdv a csapatban. - mosolygott rám kedvesen Sebi.
- Szia. - vigyorogtam vissza. - Úr isten, fél hét! - néztem rémülten a telefonomra. - Készülnöm kell.
- Rendben, akkor én megyek, hagylak. Figyelj... - kezdte, csöppet zavarban. - Nincs kedved velem jönni az bulira?
- De, szívesen. - mosolyogtam rá bátorítóan, pedig én is legalább olyan vörös lehettem mint ő.
- Rendben, akkor háromnegyed nyolcra jövök. Szia!
- Szia.
Gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam. Egy szál törölközőben álltam a bőröndömnél, és majdnem felsikítottam. Nekem nincs ehhez ruhám! Azonnal hívtam Beccát.
- Igen? - szólt bele. - Ajánlom,hogy fontos legyen, ugyanis a bulira készülök!
- Én is! De nincs ruhám! - pánikoltam.
- Már viszem is. - mondta izgatottan, és letette. Végül fél nyolckor érkezett meg egy gyönyörű ruhával, és rajta is egy hasonló díszelgett. Az övé bordó volt,és nyaknál kötős, míg amit nekem szánt, az rózsaszín,és nem volt semmilyen pántja sem.
- Ez csodaszép. - húztam végig a kezem a ruhán. Gyorsan felvettem,és lám, olyan volt,mintha rám tervezték volna.
- Csodásan festesz. - mondta Becca.
- Te sem panaszkodhatsz! Ezért még jövök egyel. - mosolyogtam rá,úgy szívből. Épp ekkor kopogott be Sebi.
- Szia! - nyitottam ajtót. Mind a kettőnk szava elakadt. Rajta egy fekete farmer volt, és egy hanyagol begombolt ing, ami csak egy kicsit volt betűrve baloldalt,és hátul. A haja meg volt mosva, picit megvolt zselézve. Szívdöglesztő volt - ezt igazolja a majd' kiugró szívem. Ő is hasonlókat élhetett ár (ebben reménykedtem),ugyanis le sem tudta venni rólam a szemét.
- Helló. - nyögte be végül. - Mehetünk? Á, szia Becca. - mondta mosolyogva, amikor Rebi megjelent mellettem. Őt nem mérte úgy végig...
- Csáó. - köszönt vissza. - Amúgy hol lesz a buli?
- Amúgy itt a szálloda melletti épületben. Mi is a neve... Hypnose! Igen, ott
- Az jó hely. - jegyeztem meg csendesen. - Középsulis koromban sokat jártam ide a barátommal. - mondtam halkan, fájdalmasan. Hogy itt fogunk bulizni, ez bizony kést forgatott a szívemben.
- Menjünk. - mondta Sebas szintén visszafogottan.
Hárman sétáltunk le a Hypnosba. Előtte ott állt a R. B. egyik embere, R. B. pólóban, és VIP belépőket nyomott a kezünkbe. Beléptünk. A hely semmit nem változott. Hatalmas volt, körbe asztalok voltak elhelyezve. Középen egy kicsit megemelve a hatalmas táncparkett, azzal szemben a színpad, és mint mindig, most is élő zene. Ismerősök után kutattam, de senki nem tűnt annak.
- Mielőtt ismerősöket kezdenél keresni... - szólt Sebi, - felhívnám a figyelmed,hogy elvileg ez a hely most zárva van. Csak mi vagyunk itt, a R. B. és még akad egy-két pilóta.
- Oké. - mosolyodtam el. A pulthoz mentem.
- Két tequilát és egy Borsodit legyen szíves. - szóltam a csaposnak. Amint kiadta, felhajtottam a két erősebbet, aztán kortyoltam rá Borsodit. Sebi egy Heinekkent kért (hiába, német). Egy ideig csak a pultnál ültem, és néztem, ahogy mindenki táncol. Egyre több alkoholt döntöttem magamba, talán már én a legtöbbett, de még mindig nem voltam sem jobb kedvű, sem kapatos, semmi. Mindig is nagyon jól bírtam a piát. Hirtelen egy kéz nyúlt felém.
- Táncolsz velem? - kérdezte meg Sebi. Igenlően bólintottam egyet. Lassú szám volt épp. Felnyújtózkodtam Sebi nyakához, és átöleltem. Na igen, az alkohol elkezdett bennem dolgozni, oldotta a gátlásaimat. Ő a derekam fogta, és csak lassan ringatóztunk a ritmusra. Olyan sokáig táncoltunk így (még a gyors számokra is),hogy a pia egészen kiment belőlem. Minimum egy órát öleltem tehát...
Viszont arra eszméltem,hogy nagyon nem akarom elengedni Sebit. Felnéztem a szemébe, és ő rám mosolygott. A fejem a mellkasára hajtottam, és lehunytam a szememet. A szíve azonnal felbőgött, ahogy az enyém is, mikor a hátam kezdte simogatni. Akadozva vettük a levegőt, pedig még csak a vágy sem tüzelt bennünket. Én már tudom. Én már rájöttem. Szerelmes vagyok belé. És biztos vagyok benne, hogy ez nem csak egyoldali érzés.
Rebecca és Dóri ruhája
Miss Hurrikán 9.
A maradék úton nem beszéltünk. Mikor leértünk Budapestre, és már a szálloda lépcsőin tepertünk felfelé, megszólalt.
- Azért a séta jöhet ma este? - kérdezte huncutul mosolyogva.
- Nem. - feleltem egyszerűen. - Holnapig nem kell nekem semmi rossz vagy bántás. Az megpecsételné az életem végkimenetelét.
- Ne is mondj ilyet. - állt meg és megragadta a karomat.
- De mondok. Na jó, megyek szerintem aludni,mert nagyon ki vagyok...
- Rendben... de holnap te nekem vallani fogsz ám!
- Vagy igen vagy nem... - azzal beléptem a szobámba. Nekitámaszkodtam a bezárt ajtónak,és próbáltam egyenletesíteni a légzésemet, amely Sebi érintésének következtében felgyorsult. "Nem,nem,nem!" - hajtogattam magamban. - "A haverom, vagy még az sem! Holnap, max holnap után látom utoljára! Amúgy sincs esélyed... nyomorult hülye ribanc vagy!" - fegyelmeztem magam, de nem sok sikerrel. Nyugtalanul aludtam el.
Valaki kinyitotta - pontosabban betörte - az ajtóm,majd rázni kezdte a vállamat. Mikor kinyitottam a szemem, a fény teljesen elvakított, így még azt sem tudtam, hogy ki ébreszt fel éppen.
- Dóri, Dóri, Dóri! - rázott tovább Sebi. - Tíz perc múlva a pályán kell lennünk, érted? Húsz perc oda az út! Elaludtam és te is! Kelj már fel, az Ég szerelmére!
- Itt vagyok. - motyogtam álmosan.
- Egy órakkor kezdődik a futam, tizenegykor már ott kellett volna lennünk, és most háromnegyed egy van! - e szavak hallatán azonnal felültem, sikeresen lefejelve Sebit.
- Aú már megint... AÚ! - néztem rá mérgesen. Ezen a mérges nézésen magam is meglepődtem Hosszú évek óta soha nem tükröztem érzelmet az arcomon. Csak a szenvedés nyomai látszottak mindig rajtam, de érzelmek soha.
- Bocsi! Van fél perced elkészülni. Mérem. - nézett rám, aztán az órájára. Berepültem a fürdőbe, és megmostam a fogam - rekord sebességgel. Aztán megfésülködtem és szorosan összefogtam a hajamat. Utána a bőröndömből kikaptam egy miniszoknyát, mert az volt felül, és egy fehér ujjatlan felsőt.
- Kész!
- Letelt! - mondtuk egyszerre. Összevigyorogtunk.
Pillanatok alatt kin voltunk a pályán. Mr Horner nem mondott semmit,és nem hagyta,hogy megmagyarázzunk bármit.
- Csak öltözzetek, és nyomás a kocsi! - emelte fel a kezét,így belénk fojtva a szót.
A kocsiban ültem, és meredten bámultam a lámpákat. Pár perc volt még rajtig. Arra az elhatározásra jutottam, hogy ha az életem árán is, de megnyerem ezt a versenyt. Nem féltem, már nem.
Sorra gyulladtak ki a pirosak, majd mind elaludt, és én azonnal a gázra nyomtam. A kocsi egyből reagált, másodpercek alatt gyorsultam fel. Miután az első kanyart magam mögött hagytam, a visszapillantóba néztem: Sebi, aki mögülem indult, messze le volt maradva tőlem.
Simán vittem a köröket, mindenkit rendre magam mögött utasítva hagytam. Sebi néha nagyon közel jött, próbált előzni, de nem hagytam neki. Végül már csak egy kör volt hátra. Az utolsó előtti kanyar következett, és én elrontottam. Kicsúsztam az ívről a porba, ami egyenes utat jelentett volna a balesettel, de elrántottam a kormányt, és vissza találtam a pályára. Ám ekkor már Sebi a következő kanyarra fordult rá. A mezőny maradéka nem tudott bejönni elém, bár a harmadik helyen lévő Felipének majdnem sikerült. Végül másodikként értem be...
Beálltam a kocsival nagy nehezen Sebi mellé, és kiugrottam a kocsiból majd felálltam rá, és az egekbe emeltem a kezem. Nagyon boldog voltam, évek óta először felhőtlenül. Ahogy elképzeltem Nikiék arcát, akiket ráadásul most köröznek is... Boldogan nevettem fel. Levettem a bukóm, és a világ hangjai berobbantak a fülembe. Mindenki ugrált sikítozott és a nevemet kiáltották. Ekkor leesett: MAGYAR VAGYOK! Magyar, nő, és a Hungaroringen nyertem! Örömkönnyekben fakadtam ki, miközben Sebas után lépkedtem. Megmértek minket, aztán kimentünk a dobogóra. Minden annyira csodálatos volt! A locsolás, a díjam, az ujjongó emberek... Erre nincsenek szavak. Mikor már azt hiszi az ember, hogy kész, neki már nem lesz több jó az életében, akkor történnek a nagy dolgok. Ahogy velem is történt. Jelen esetben semmi nem tudta letörölni az őszinte mosolyt az arcomról. Senki. Az interjúkat is átvészeltem, bár ha százszor nem tették fel a "Hogyan került ide?" kérdést, akkor egyszer sem.
Boldog mosollyal, álmosan ültem be Sebi mellé a kocsiba. Ő is mosolygott, de nem szólt semmit, csak gázt adott. Az első lámpáig ébren voltam, aztán bedobtam a szunyát.
Arra keltem, hogy valaki néz. Ijedten nyitottam ki a szemem, és Sebi nézett rám vissza. Félig megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hogy "csak" ő az. A szívem azonnal földübögött.
- Megijesztettél. - jelentettem ki álmosan, és visszacsuktam a szememet.
- Hm. - hümmögött, de hallottam a hangján,hogy közben mosolyog. - Mr Horner szeretne veled beszélni. És lesz este nyolctól egy buli is az ünnepedre... meg az enyémre.
- Mr Horner mikor akar velem beszélni? - motyogtam álmosan.
- Még ma. - felelt. - És még tartozol nekem is egy meséléssel.
- Jajj. - nyögtem fel, mert azt teljesen elfelejtettem. - Mennyi az idő?
- Fél négy.
- Lennél szíves áthívni Mr Hornert? - ültem fel.
- Itt van az ajtó előtt, mondta, hogy megvár amíg felébred. Behívom. - mosolygott, és az ajtóhoz ment, kinyitni azt.
- Á, felébredt a mi új bajnokunk! - nézett rám kedvesen.
- Bajnok azért nem. - hajtottam le a fejem pirulva.
- Ugyan dehogynem! - legyintett egy nagy halom papírral. - Na figyelj Dóra... mindannak ellenére,hogy hogyan kerültél ide - vetett rám egy jelentőség teljes pillantást, - ,úgy gondolom, és tudom és látom,hogy jobb vagy mint Mark Webber. Mark már aláírta a szerződését két évre a versenymérnöki álláshoz, szóval jó lenne ha nem hoznál kellemetlen helyzetbe és aláírnád magad két évre, pilótának. - e szavak hallatán kisebb sokkot kaptam. - Itt van ez a pár papír... - dobott le egy kupacot. - Holnap reggel tízkor várlak az irodámban, a papírral benne az aláírással. - kacsintott rám, aztán kisétált. Leforrázva maradtam ott.
- Azt hiszem, mielőtt aláírok, meg kell tudnod,hogy hogyan kerültem ide... - mondtam lassan, és csukott szemmel végigdőltem az ágyon.
- Azért a séta jöhet ma este? - kérdezte huncutul mosolyogva.
- Nem. - feleltem egyszerűen. - Holnapig nem kell nekem semmi rossz vagy bántás. Az megpecsételné az életem végkimenetelét.
- Ne is mondj ilyet. - állt meg és megragadta a karomat.
- De mondok. Na jó, megyek szerintem aludni,mert nagyon ki vagyok...
- Rendben... de holnap te nekem vallani fogsz ám!
- Vagy igen vagy nem... - azzal beléptem a szobámba. Nekitámaszkodtam a bezárt ajtónak,és próbáltam egyenletesíteni a légzésemet, amely Sebi érintésének következtében felgyorsult. "Nem,nem,nem!" - hajtogattam magamban. - "A haverom, vagy még az sem! Holnap, max holnap után látom utoljára! Amúgy sincs esélyed... nyomorult hülye ribanc vagy!" - fegyelmeztem magam, de nem sok sikerrel. Nyugtalanul aludtam el.
Valaki kinyitotta - pontosabban betörte - az ajtóm,majd rázni kezdte a vállamat. Mikor kinyitottam a szemem, a fény teljesen elvakított, így még azt sem tudtam, hogy ki ébreszt fel éppen.
- Dóri, Dóri, Dóri! - rázott tovább Sebi. - Tíz perc múlva a pályán kell lennünk, érted? Húsz perc oda az út! Elaludtam és te is! Kelj már fel, az Ég szerelmére!
- Itt vagyok. - motyogtam álmosan.
- Egy órakkor kezdődik a futam, tizenegykor már ott kellett volna lennünk, és most háromnegyed egy van! - e szavak hallatán azonnal felültem, sikeresen lefejelve Sebit.
- Aú már megint... AÚ! - néztem rá mérgesen. Ezen a mérges nézésen magam is meglepődtem Hosszú évek óta soha nem tükröztem érzelmet az arcomon. Csak a szenvedés nyomai látszottak mindig rajtam, de érzelmek soha.
- Bocsi! Van fél perced elkészülni. Mérem. - nézett rám, aztán az órájára. Berepültem a fürdőbe, és megmostam a fogam - rekord sebességgel. Aztán megfésülködtem és szorosan összefogtam a hajamat. Utána a bőröndömből kikaptam egy miniszoknyát, mert az volt felül, és egy fehér ujjatlan felsőt.
- Kész!
- Letelt! - mondtuk egyszerre. Összevigyorogtunk.
Pillanatok alatt kin voltunk a pályán. Mr Horner nem mondott semmit,és nem hagyta,hogy megmagyarázzunk bármit.
- Csak öltözzetek, és nyomás a kocsi! - emelte fel a kezét,így belénk fojtva a szót.
A kocsiban ültem, és meredten bámultam a lámpákat. Pár perc volt még rajtig. Arra az elhatározásra jutottam, hogy ha az életem árán is, de megnyerem ezt a versenyt. Nem féltem, már nem.
Sorra gyulladtak ki a pirosak, majd mind elaludt, és én azonnal a gázra nyomtam. A kocsi egyből reagált, másodpercek alatt gyorsultam fel. Miután az első kanyart magam mögött hagytam, a visszapillantóba néztem: Sebi, aki mögülem indult, messze le volt maradva tőlem.
Simán vittem a köröket, mindenkit rendre magam mögött utasítva hagytam. Sebi néha nagyon közel jött, próbált előzni, de nem hagytam neki. Végül már csak egy kör volt hátra. Az utolsó előtti kanyar következett, és én elrontottam. Kicsúsztam az ívről a porba, ami egyenes utat jelentett volna a balesettel, de elrántottam a kormányt, és vissza találtam a pályára. Ám ekkor már Sebi a következő kanyarra fordult rá. A mezőny maradéka nem tudott bejönni elém, bár a harmadik helyen lévő Felipének majdnem sikerült. Végül másodikként értem be...
Beálltam a kocsival nagy nehezen Sebi mellé, és kiugrottam a kocsiból majd felálltam rá, és az egekbe emeltem a kezem. Nagyon boldog voltam, évek óta először felhőtlenül. Ahogy elképzeltem Nikiék arcát, akiket ráadásul most köröznek is... Boldogan nevettem fel. Levettem a bukóm, és a világ hangjai berobbantak a fülembe. Mindenki ugrált sikítozott és a nevemet kiáltották. Ekkor leesett: MAGYAR VAGYOK! Magyar, nő, és a Hungaroringen nyertem! Örömkönnyekben fakadtam ki, miközben Sebas után lépkedtem. Megmértek minket, aztán kimentünk a dobogóra. Minden annyira csodálatos volt! A locsolás, a díjam, az ujjongó emberek... Erre nincsenek szavak. Mikor már azt hiszi az ember, hogy kész, neki már nem lesz több jó az életében, akkor történnek a nagy dolgok. Ahogy velem is történt. Jelen esetben semmi nem tudta letörölni az őszinte mosolyt az arcomról. Senki. Az interjúkat is átvészeltem, bár ha százszor nem tették fel a "Hogyan került ide?" kérdést, akkor egyszer sem.
Boldog mosollyal, álmosan ültem be Sebi mellé a kocsiba. Ő is mosolygott, de nem szólt semmit, csak gázt adott. Az első lámpáig ébren voltam, aztán bedobtam a szunyát.
Arra keltem, hogy valaki néz. Ijedten nyitottam ki a szemem, és Sebi nézett rám vissza. Félig megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hogy "csak" ő az. A szívem azonnal földübögött.
- Megijesztettél. - jelentettem ki álmosan, és visszacsuktam a szememet.
- Hm. - hümmögött, de hallottam a hangján,hogy közben mosolyog. - Mr Horner szeretne veled beszélni. És lesz este nyolctól egy buli is az ünnepedre... meg az enyémre.
- Mr Horner mikor akar velem beszélni? - motyogtam álmosan.
- Még ma. - felelt. - És még tartozol nekem is egy meséléssel.
- Jajj. - nyögtem fel, mert azt teljesen elfelejtettem. - Mennyi az idő?
- Fél négy.
- Lennél szíves áthívni Mr Hornert? - ültem fel.
- Itt van az ajtó előtt, mondta, hogy megvár amíg felébred. Behívom. - mosolygott, és az ajtóhoz ment, kinyitni azt.
- Á, felébredt a mi új bajnokunk! - nézett rám kedvesen.
- Bajnok azért nem. - hajtottam le a fejem pirulva.
- Ugyan dehogynem! - legyintett egy nagy halom papírral. - Na figyelj Dóra... mindannak ellenére,hogy hogyan kerültél ide - vetett rám egy jelentőség teljes pillantást, - ,úgy gondolom, és tudom és látom,hogy jobb vagy mint Mark Webber. Mark már aláírta a szerződését két évre a versenymérnöki álláshoz, szóval jó lenne ha nem hoznál kellemetlen helyzetbe és aláírnád magad két évre, pilótának. - e szavak hallatán kisebb sokkot kaptam. - Itt van ez a pár papír... - dobott le egy kupacot. - Holnap reggel tízkor várlak az irodámban, a papírral benne az aláírással. - kacsintott rám, aztán kisétált. Leforrázva maradtam ott.
- Azt hiszem, mielőtt aláírok, meg kell tudnod,hogy hogyan kerültem ide... - mondtam lassan, és csukott szemmel végigdőltem az ágyon.
Miss Hurrikán 8.
indenki ordított,és megint a vállukra vettek,úgy vittek be a homeba. Ott aztán letettek,egy-két embertől kaptam két puszit, aztán elmentek dolgozni tovább. Én bementem a szobába,és átöltöztem Red Bull pólóba meg farmerba. Kaptam egy csomó csapat cuccot, egy új mobilt, na meg már a bankszámlámon volt a pénz - mint kiderült ma. Épp a karórám csatoltam,amikor...
- Szia! - köszönt Seb a hátam mögött valahol. Hirtelen hátra pördültem,hogy leteremtsem,amiért nem kopogott,de közelebb volt mint gondoltam,így lefejeltem.
- Aú. - dörzsöltem a homlokom. - Aúú. Kopogni nem tudsz? - morogtam.
- Nem. - felelte derűsen. - Nincs kedved ma sétálni egyet? Mármint Budapesten.
- Hát... nem is tudom... Ott annyian felismernének már engem! Olyan sokan beszólnának... - mondtam a semmibe meredve. - Nagyon sokan bántanának. - néztem rá ismét.
- Csacsiság. Most már,hogy a poleból indulsz,senkinek nem lehet egy rossz szava sem. - na igen,ez némileg javít a helyzetemen.
- De... valamit így is-úgy is kitalálnának! Például,hogy loptam az anyagot,vagy valami. Úgyis,hidd el,hogy úgyis lesz rossz szavuk.
- Biztosan nem. - felelte határozottan,és erősen. - És ha igen,akkor sincs semmi. Hiszen nem lehet egyszerre minden embernek megfelelni! Nem lehet mindenkinek tetszeni! Egy valakinek kell megfelelned az életben,és az te magad vagy. És én úgy látom,hogy nem vagy magaddal elégedett. - nézett rám vádlóan.
- Nem mert más sem az velem. - erre a legnagyobb meglepetésemre felnevetett.
- Ha te elégedett lennél magaddal,mások is elégedettek lennének veled,és ez így van,nem fordítva,ahogy te mondtad el. - mosolygott a szemembe,és a keze közelített az arcom felé,végül gyengéden megérintette azt. Mire én riadtan hőköltem hátra. Nem voltam ehhez hozzászokva,nagyon nem.
- Na haragudj. - hajtotta le a fejét. - Nem akartalak megijeszteni.
- Azt hittem,hogy fel akarsz pofozni. A volt barátom... egy ugyan ilyen mozdulat után pofozott fel. - feleltem ijedten.
- Téged megvert egy fiú? - kérdezte visszafojtott dühvel. Némán igent intettem a fejemmel. Nem mertem ránézni.
- Miért olyan meglepő? Engem valahogy mindenki ver... üt... bánt. Csak te és a csapat nem. Ahonnan én jöttem,ott... mindenki utál és lenéz engem. Néha mellém is köpnek. - szorítottam össze a szemem,hogy a könnyeim ne csorduljanak ki. - Mert valaki... mert valakik azt mondták meg mindenkinek,hogy én ezt érdemlem. Aztán... nekem is megmondták ezt. Hogy én ezt érdemlem csak,és egy senki vagyok. Nem akartam elhinni,mert könnyebb volt nem elhinni. De... amikor minden rossz megtörtént velem,és egész Budapest csak köpött mellém,már elhittem magamról,hogy nem vagyok senki és semmi csak egy haszontalan ribanc. - csuklott el a hangom ismét.
- Nem vagy az. Kezd bennem összeállni a kép. Van pár ember,akik tönkretettek és tönkre tesznek téged,igaz? Mindent elrontottak neked,és gondoskodtak a rémes jövődről,ugye? Ott ástak aknákat,ahol még volt hely. Miért? - kérdezte halkan. Én pedig elmondtam,hiszen már körülbelül rájött.
- Mert suliban volt velük egy veszekedésem. Középsuliban. És azt a veszekedést az én javamra döntötték el,mire kirúgták őket. Akaratlanul,de keresztbe tettem a jövőjüknek. Persze simán helyre hozták,mert az egyikük apja nagy fejes ám! Mindent ő intéz a picike lánykájának és a barátnőiknek! De ha már így rájöttél,elmondom a részleteket is... - azzal belekezdtem a mesélésbe. Mindent elmondtam neki,ami a két év leforgása alatt történt. Ha kérdezett,feleltem neki.
- Már csak egy kérdésem maradt. - mondta,amikor már a kocsijához sétáltunk.
- Igen?
- Hogy kerülsz ide?
- Hova? - próbáltam kibújni.
- Ide, a forma egybe. Christian azt mondta,hogy kapott egy fülest,miszerint nagyon tehetséges vagy,és ez így is van! Tehát van egy jó akaród is! - teljesen ledöbbentem eme szavak hallatán. Nagyon tehetséges? Én?
- Én... én nem... én nem vagyok tehetséges! Honnan szeded ezt a hülyeséget? Én még soha... - már késő volt: elárultam magam!
- Honnan szedem? Hát a jó akaród írta meg! Őmiatta vagy itt! Ezt nem tudtad? - esett le az álla,és nagy ámulatában majdnem el is ütött egy villanyoszlopot.
- Az nem a jó akaróm! - tetéztem az saját magam elárulását. - Kérlek ne kérdezz semmit. Nem akarok róla beszélni.
- És ha holnap vége a futamnak?
- Talán... talán ha túlélem,akkor elmondom. Ígérem.
- Szavadon foglak. - mondta megint.
- Jó. - feleltem szórakozottan,mert nem voltam biztos benne,hogy túlélem. Talán direkt halok meg... talán nem...
- Szia! - köszönt Seb a hátam mögött valahol. Hirtelen hátra pördültem,hogy leteremtsem,amiért nem kopogott,de közelebb volt mint gondoltam,így lefejeltem.
- Aú. - dörzsöltem a homlokom. - Aúú. Kopogni nem tudsz? - morogtam.
- Nem. - felelte derűsen. - Nincs kedved ma sétálni egyet? Mármint Budapesten.
- Hát... nem is tudom... Ott annyian felismernének már engem! Olyan sokan beszólnának... - mondtam a semmibe meredve. - Nagyon sokan bántanának. - néztem rá ismét.
- Csacsiság. Most már,hogy a poleból indulsz,senkinek nem lehet egy rossz szava sem. - na igen,ez némileg javít a helyzetemen.
- De... valamit így is-úgy is kitalálnának! Például,hogy loptam az anyagot,vagy valami. Úgyis,hidd el,hogy úgyis lesz rossz szavuk.
- Biztosan nem. - felelte határozottan,és erősen. - És ha igen,akkor sincs semmi. Hiszen nem lehet egyszerre minden embernek megfelelni! Nem lehet mindenkinek tetszeni! Egy valakinek kell megfelelned az életben,és az te magad vagy. És én úgy látom,hogy nem vagy magaddal elégedett. - nézett rám vádlóan.
- Nem mert más sem az velem. - erre a legnagyobb meglepetésemre felnevetett.
- Ha te elégedett lennél magaddal,mások is elégedettek lennének veled,és ez így van,nem fordítva,ahogy te mondtad el. - mosolygott a szemembe,és a keze közelített az arcom felé,végül gyengéden megérintette azt. Mire én riadtan hőköltem hátra. Nem voltam ehhez hozzászokva,nagyon nem.
- Na haragudj. - hajtotta le a fejét. - Nem akartalak megijeszteni.
- Azt hittem,hogy fel akarsz pofozni. A volt barátom... egy ugyan ilyen mozdulat után pofozott fel. - feleltem ijedten.
- Téged megvert egy fiú? - kérdezte visszafojtott dühvel. Némán igent intettem a fejemmel. Nem mertem ránézni.
- Miért olyan meglepő? Engem valahogy mindenki ver... üt... bánt. Csak te és a csapat nem. Ahonnan én jöttem,ott... mindenki utál és lenéz engem. Néha mellém is köpnek. - szorítottam össze a szemem,hogy a könnyeim ne csorduljanak ki. - Mert valaki... mert valakik azt mondták meg mindenkinek,hogy én ezt érdemlem. Aztán... nekem is megmondták ezt. Hogy én ezt érdemlem csak,és egy senki vagyok. Nem akartam elhinni,mert könnyebb volt nem elhinni. De... amikor minden rossz megtörtént velem,és egész Budapest csak köpött mellém,már elhittem magamról,hogy nem vagyok senki és semmi csak egy haszontalan ribanc. - csuklott el a hangom ismét.
- Nem vagy az. Kezd bennem összeállni a kép. Van pár ember,akik tönkretettek és tönkre tesznek téged,igaz? Mindent elrontottak neked,és gondoskodtak a rémes jövődről,ugye? Ott ástak aknákat,ahol még volt hely. Miért? - kérdezte halkan. Én pedig elmondtam,hiszen már körülbelül rájött.
- Mert suliban volt velük egy veszekedésem. Középsuliban. És azt a veszekedést az én javamra döntötték el,mire kirúgták őket. Akaratlanul,de keresztbe tettem a jövőjüknek. Persze simán helyre hozták,mert az egyikük apja nagy fejes ám! Mindent ő intéz a picike lánykájának és a barátnőiknek! De ha már így rájöttél,elmondom a részleteket is... - azzal belekezdtem a mesélésbe. Mindent elmondtam neki,ami a két év leforgása alatt történt. Ha kérdezett,feleltem neki.
- Már csak egy kérdésem maradt. - mondta,amikor már a kocsijához sétáltunk.
- Igen?
- Hogy kerülsz ide?
- Hova? - próbáltam kibújni.
- Ide, a forma egybe. Christian azt mondta,hogy kapott egy fülest,miszerint nagyon tehetséges vagy,és ez így is van! Tehát van egy jó akaród is! - teljesen ledöbbentem eme szavak hallatán. Nagyon tehetséges? Én?
- Én... én nem... én nem vagyok tehetséges! Honnan szeded ezt a hülyeséget? Én még soha... - már késő volt: elárultam magam!
- Honnan szedem? Hát a jó akaród írta meg! Őmiatta vagy itt! Ezt nem tudtad? - esett le az álla,és nagy ámulatában majdnem el is ütött egy villanyoszlopot.
- Az nem a jó akaróm! - tetéztem az saját magam elárulását. - Kérlek ne kérdezz semmit. Nem akarok róla beszélni.
- És ha holnap vége a futamnak?
- Talán... talán ha túlélem,akkor elmondom. Ígérem.
- Szavadon foglak. - mondta megint.
- Jó. - feleltem szórakozottan,mert nem voltam biztos benne,hogy túlélem. Talán direkt halok meg... talán nem...
Miss Hurrikán 7.
Másnap frissen keltem fel - vagyis addig voltam friss,amíg be nem ugrottak a tegnap este emlékei. Ekkor aztán már rögtön nem kellett annyira sietni a felkeléssel.
Lezuhanyoztam,felöltöztem,és lementem a hallba. Sebi már ott volt. Én összesen egy kapucsínót kértem magamnak,meg egy kakaós csigát. Amíg vártam a kajámra, Sebas odajött mellém.
- Jó reggelt. - mosolygott rám.
- Szia.
- Kivigyelek a pályára? - ajánlotta fel.
- Megköszönném. - néztem rá hálásan. - Te nem eszel?
- Nem. - húzta el a száját. - Tommi nem enged sosem reggelizni ilyeneket,max nyúltápot,de azt útálóm. Nekem reggel egy kávé is elég.
- Értem. - feleltem és hozzáláttam a csigához.
- Mm ez jó volt. - álltam fel,mikor befejeztem. - Jajj bocs. - szégyelltem el magam,Sebire gondolva.
- Miért is? - értetlenkedett,erre én még jobban elszégyelltem magam.
- Semmi. - feleltem pirulva,és beültem a kocsiba.
Az utat némán tettük meg,nem volt mondanivalónk egymás számára. Én nem mertem beszélgetést kezdeményezni,és valószínűleg ő sem,mert félhetett,hogy amit mond vagy kérdez,az érinti a múltamat. Leparkoltunk,és amikor kiszálltam,Sebi szinte azonnal megfogta a kezem,és húzni kezdett maga után.
- Hé,hova megyünk? - értetlenkedtem. Bevitt a hombe,ott az egyik szobába. Az asztalon ott volt egy piros-fehér-zöld színekben pompázó bukó,rajta pár matrica,logó,és a nevem: D. Kovács. Meglepetésemben a földbe gyökerezett a lábam. A bukó gyönyörű volt! Sebi nem állt meg,de elengedett engem. Odament az asztalhoz,felemelte a kincset,visszajött hozzám,és óvatosan a fejemre tette. Pontosan illett rám.
- Nagyon aranyos vagy ebben. - nézett rám Sebi csillogó szemekkel,mire elvörösödtem,és lesütöttem a szemem.
- Köszi. - motyogtam,és levettem a bukót. Megfogtam a kezembe,és ott nézegettem tovább.
- Tetszik? - kérdezte bátortalanul. - Én terveztem.
- Nagyon-nagyon tetszik! Köszönöm szépen. - mosolyogtam rá,és ezzel magam is megleptem.
- Nincs mit. Menj,öltözz át. A pályán találkozunk. - azzal megveregette a vállam,amitől ismét görcsösen ugrott össze a gyomrom.
Húsz perc múlva már a kocsiban ültem,és vártam,hogy kiengedjenek. Most is volt bennem izgalommal vegyült halálfélelem,ugyanis továbbra sem bíztam magamban.
- Kuplung,gáz,váltás. - mondta a fülemre Mark. - Ugyan úgy menj,mint tegnap,és nagyon jók vagyunk.
- Könnyű azt mondani! - vágtam rá,miközben gyorsítani kezdtem. Nagyon féltem megint,de ahogy elértem a kétszázat, megint semmi nem létezett,csak én,a kocsi,és az aszfalt.
A szabadedzésen negyedik lettem,Alonso,Sebi,és Felipe után. A Ferrarik nagyon összeszedték magukat,tegnap ugyanis csak 14-15. helyeket tudtak elérni. Ám sem a csapat,sem én nem voltam elkenődve,hiszen megint túléltem! Aztán jött a szabadedzés...
A Q1-ben simán megvoltam,a harmadik helyemmel. A Q2-ben negyedik lettem. Aztán jött a Q1. Most dől el,hogy kié a pole.
- Dóra,figyelsz? - kérdezte Mark,még mielőtt kigurultam volna.
- Igen. feleltem kiszáradt ajakkal.
- Van a kormány oldalán egy kapcsoló.
- Megvan.
- Tekered a maxra! Most lesz a motor teljesen kihasználva. Sebi azért tud folyton nyerni,mert neki maxon volt eddig is! Kend el a szájukat! Mehetsz! - azzal kigurultam. A szívem a torkomban dobogott,kedvem lett volna kiköpni.
Háromszáznyolcvan,háromszázkilencven,kanyar,fal,sikán,kanyar. Ismét nagy gáz,kicsi fék...
- TIED A LEGJOBB IDŐ, MAGASAN A TIED! GYERE BE! - ordította a fülemre Mark,és én bementem. Elém tettek egy kijelzőt,ahol láttam,hogy a többiek ideje meg sem közelítette az enyémet...
Aztán egyik pillanatról a másikra az idők nem peregtek tovább a pilóták neve mellett,és az én nevem maradt felül,kipirosítva.
- TE RAJTOLSZ HOLNAP A POLEBÓL,TE,TE,TE! - kiabálta a fülemre Mark. Kipattantam a kocsiból,és a szerelőim,a csapatom nyakába vetettem magam.
Lezuhanyoztam,felöltöztem,és lementem a hallba. Sebi már ott volt. Én összesen egy kapucsínót kértem magamnak,meg egy kakaós csigát. Amíg vártam a kajámra, Sebas odajött mellém.
- Jó reggelt. - mosolygott rám.
- Szia.
- Kivigyelek a pályára? - ajánlotta fel.
- Megköszönném. - néztem rá hálásan. - Te nem eszel?
- Nem. - húzta el a száját. - Tommi nem enged sosem reggelizni ilyeneket,max nyúltápot,de azt útálóm. Nekem reggel egy kávé is elég.
- Értem. - feleltem és hozzáláttam a csigához.
- Mm ez jó volt. - álltam fel,mikor befejeztem. - Jajj bocs. - szégyelltem el magam,Sebire gondolva.
- Miért is? - értetlenkedett,erre én még jobban elszégyelltem magam.
- Semmi. - feleltem pirulva,és beültem a kocsiba.
Az utat némán tettük meg,nem volt mondanivalónk egymás számára. Én nem mertem beszélgetést kezdeményezni,és valószínűleg ő sem,mert félhetett,hogy amit mond vagy kérdez,az érinti a múltamat. Leparkoltunk,és amikor kiszálltam,Sebi szinte azonnal megfogta a kezem,és húzni kezdett maga után.
- Hé,hova megyünk? - értetlenkedtem. Bevitt a hombe,ott az egyik szobába. Az asztalon ott volt egy piros-fehér-zöld színekben pompázó bukó,rajta pár matrica,logó,és a nevem: D. Kovács. Meglepetésemben a földbe gyökerezett a lábam. A bukó gyönyörű volt! Sebi nem állt meg,de elengedett engem. Odament az asztalhoz,felemelte a kincset,visszajött hozzám,és óvatosan a fejemre tette. Pontosan illett rám.
- Nagyon aranyos vagy ebben. - nézett rám Sebi csillogó szemekkel,mire elvörösödtem,és lesütöttem a szemem.
- Köszi. - motyogtam,és levettem a bukót. Megfogtam a kezembe,és ott nézegettem tovább.
- Tetszik? - kérdezte bátortalanul. - Én terveztem.
- Nagyon-nagyon tetszik! Köszönöm szépen. - mosolyogtam rá,és ezzel magam is megleptem.
- Nincs mit. Menj,öltözz át. A pályán találkozunk. - azzal megveregette a vállam,amitől ismét görcsösen ugrott össze a gyomrom.
Húsz perc múlva már a kocsiban ültem,és vártam,hogy kiengedjenek. Most is volt bennem izgalommal vegyült halálfélelem,ugyanis továbbra sem bíztam magamban.
- Kuplung,gáz,váltás. - mondta a fülemre Mark. - Ugyan úgy menj,mint tegnap,és nagyon jók vagyunk.
- Könnyű azt mondani! - vágtam rá,miközben gyorsítani kezdtem. Nagyon féltem megint,de ahogy elértem a kétszázat, megint semmi nem létezett,csak én,a kocsi,és az aszfalt.
A szabadedzésen negyedik lettem,Alonso,Sebi,és Felipe után. A Ferrarik nagyon összeszedték magukat,tegnap ugyanis csak 14-15. helyeket tudtak elérni. Ám sem a csapat,sem én nem voltam elkenődve,hiszen megint túléltem! Aztán jött a szabadedzés...
A Q1-ben simán megvoltam,a harmadik helyemmel. A Q2-ben negyedik lettem. Aztán jött a Q1. Most dől el,hogy kié a pole.
- Dóra,figyelsz? - kérdezte Mark,még mielőtt kigurultam volna.
- Igen. feleltem kiszáradt ajakkal.
- Van a kormány oldalán egy kapcsoló.
- Megvan.
- Tekered a maxra! Most lesz a motor teljesen kihasználva. Sebi azért tud folyton nyerni,mert neki maxon volt eddig is! Kend el a szájukat! Mehetsz! - azzal kigurultam. A szívem a torkomban dobogott,kedvem lett volna kiköpni.
Háromszáznyolcvan,háromszázkilencven,kanyar,fal,sikán,kanyar. Ismét nagy gáz,kicsi fék...
- TIED A LEGJOBB IDŐ, MAGASAN A TIED! GYERE BE! - ordította a fülemre Mark,és én bementem. Elém tettek egy kijelzőt,ahol láttam,hogy a többiek ideje meg sem közelítette az enyémet...
Aztán egyik pillanatról a másikra az idők nem peregtek tovább a pilóták neve mellett,és az én nevem maradt felül,kipirosítva.
- TE RAJTOLSZ HOLNAP A POLEBÓL,TE,TE,TE! - kiabálta a fülemre Mark. Kipattantam a kocsiból,és a szerelőim,a csapatom nyakába vetettem magam.
Miss Hurrikán 6.
- Hogy lehet ezt érteni másképp,mint amit jelent? - értetlenkedett. - Rád néz,és csillog a szeme,felragyog az arca.
- Hm. - hümmögtem. Mást nem bírtam kinyögni. Az életben még csak egyszer volt barátom, Dávid, de azóta azt is elfelejtettem,hogy mi az a puszi. Az meg,hogy én tetszem valakinek... el sem mertem képzelni.
- Tudod,szerintem az tetszett meg neki,hogy kész rejtély vagy,és nem hulltál a lábai elé. Minden lány,aki a közelébe kerül... az ágyába is,szinte azonnal. Egy éjszakára. Én is ilyen voltam. - itt keserűen felnevetett. - Nem voltam szerelmes,de nagyon jó volt. - vigyorodott el kajánul,ami engem megriasztott. Én és a szex? Én és a fiúk? Én és Sebastian? - Na mindegy. A lényeg az,hogy ne törd össze piciny német szívecskéjét. - kacsintott rám.
Rebecca még elkísért a szállodába,aztán magamra hagyott. Lezuhanyoztam,és átöltöztem. Becca szava jártak a fejemben. Alig pár nap alatt fenekestül felfordult az életem,de ez egyszer TALÁN nem negatív irányba. De ezt nem mertem elhinni. Nekem már nem lehet szép,vagyis ezt éreztem. Kezdtem elhinni magamról,hogy szerencsétlen csicska vagyok,egy nyomorult ronda csaj. Már nem mertem hinni a szép dolgokban. Viszont a kialakuló barátságok... kezdték megerősíteni a magamba vetett hitem,ami már szinte semmivé lett.
Lementem a hallba,és leültem egy asztalhoz. Abban a pillanatban megjelent egy pincér,és felvette tőlem a rendelést. Hirtelen egy alak tornyosult fölém.
- Leülhetek? - kérdezte Sebas.
- Persze. - feleltem halkan. Aztán hirtelen megijedtem. Szép sor kaját rendeltem magamnak,de miből fogom kifizetni? Egy lyukas vasam sincs!
- Minden oké? - kérdezte Sebi.
- Mondd csak: az itt elfogyasztott ételek számláját..?
- A csapat állja. - fejezte be kedvesen,és rám mosolygott. - Nem tudom,hogy milyen élet áll mögötted,de el nem tudom képzelni,hogy ki vagy mi tett így tönkre. Őszinte mosolyt sosem látok az arcodon,még az árnyékodtól is félsz. Ne haragudj a kifejezésért,de olyan vagy,mint egy gép. Csak teszed amit mondanak neked,mindenkinek meg akarsz felelni,de közben már magad is roncsolod. Dóra... - és a kezét az enyémre tette. - ... ismét megkérdezem: mi a baj? Mi történt? - nézett mélyen a szemembe. Egy pillanat alatt a székembe olvadtam. Pár másodpercig nem tudtam megszólalni sem,csak néztem a szemeit,amik aggodalomtól és féltéstől csillogtak.
- Sebi. - húztam el a kezem. - Ez... hosszú. És nem hiszem,hogy ilyenekkel kell traktálnom más embereket.
- De én nem csak egy MÁS EMBER vagyok. A barátod vagyok,hallod? Bízhatsz bennem.
- Te... a barátom vagy? - néztem rá meglepetten,és könny szökött a szemembe.
- Mármint nem úgy,hogy... mármint nem úgy,mintha egy párt alkotnánk! - felelte zavartam,és kicsit kipirult.
- Tudom,hogy hogyan értetted,de ez akkor is meghatott. - töröltem le a könnyeim. - Nekem... nincsenek barátaim. Nincsenek olyan emberek akik szeretnek vagy mellettem állnak. Engem... mindenki utál,aki ismer. Kivéve téged,és Beccát,és... és... Mr Horner... meg... meg... a szer... szerelők... - dadogtam,miközben hulltak a könnyeim. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. - Én... nekem megmondták! Én nem érdemlek meg senkit és semmit! Én... én nem vagyok senki! SENKI! - kiabáltam el még egyszer, aztán felszaladtam a szobámba.
Ledőltem az ágyra,és elkiáltottam magam magyarul,miközben már fájt a fejem a sírástól:
- Elkúrtam,elkúrtam,elkúrtam!!! Mint... mint Gyurcsány az or... országot...! - fejeztem be csuklások közepette.
Pár pillanat múlva kicsapódott az ajtó,és Rebecca,Sebastian,és Mr Horner léptek be rajta,halálra vált arccal.
- Dóra! - szaladt oda hozzám azonnal Rebi. - Mi a baj? Miért akadtál ki? Sebi elmondta,hogy miket mondtál... - ezt már súgta. - Nagyon komoly a dolgokat tettek Nikiék,igaz? - kérdezte szintén súgva,én meg csak összepréselt ajkakkal bólintottam.
- Minden rendben,Dóri? - kérdezte óvatosan Mr Horner. Intettem a fejemmel,hogy nem,semmi nincs rendben. - Holnap tudsz autózni? - mire igent bólintottam. - Akkor jó. - azzal ki is sétált.
- Ne foglalkozz vele,nem egy nagy lelki ember. - ült le mellém Sebi,és a hajamat kezdte simogatni. Automatikusan bújtam volna a mellkasára,de a gátlás,amit Nikiék belém tuszkoltak,azonnal gyökerestül szüntette meg eme kellemes érzést.
- Nekem mennem kell. - mondta Becca hamiskás mosollyal,miközben látványosan végigmért minket. A számmal a "hülye" szót formáztam,mire ő csak elnevette magát,és kiment.
Sebi még sokáig simogatta a hajam,a hátam,amíg teljesen le nem nyugodtam. Végül magához ölelt,ami nekem egy kicsit fura volt és kellemetlen. Ezt nyilván észrevette,mert egy szomorú mosoly kíséretében elengedett.
- Akarsz végre beszélni róla? - kérdezte meg ismét,nagyon halkan,miközben a cipőjét nézte.
- Nem. A futam előtt nem. Ha vége (és ha túléltem - tettem hozzá magamban),akkor ígérem,hogy elmondom.
- Szavadon foglak. - nézett a szemembe,és most az egyszer vissza néztem rá -félelem nélkül.
- Helyes. - azzal magamra húztam a takarót,és elfordultam az ajtó felől. Még hallottam,hogy Sebas kimegy,aztán elaludtam.
- Hm. - hümmögtem. Mást nem bírtam kinyögni. Az életben még csak egyszer volt barátom, Dávid, de azóta azt is elfelejtettem,hogy mi az a puszi. Az meg,hogy én tetszem valakinek... el sem mertem képzelni.
- Tudod,szerintem az tetszett meg neki,hogy kész rejtély vagy,és nem hulltál a lábai elé. Minden lány,aki a közelébe kerül... az ágyába is,szinte azonnal. Egy éjszakára. Én is ilyen voltam. - itt keserűen felnevetett. - Nem voltam szerelmes,de nagyon jó volt. - vigyorodott el kajánul,ami engem megriasztott. Én és a szex? Én és a fiúk? Én és Sebastian? - Na mindegy. A lényeg az,hogy ne törd össze piciny német szívecskéjét. - kacsintott rám.
Rebecca még elkísért a szállodába,aztán magamra hagyott. Lezuhanyoztam,és átöltöztem. Becca szava jártak a fejemben. Alig pár nap alatt fenekestül felfordult az életem,de ez egyszer TALÁN nem negatív irányba. De ezt nem mertem elhinni. Nekem már nem lehet szép,vagyis ezt éreztem. Kezdtem elhinni magamról,hogy szerencsétlen csicska vagyok,egy nyomorult ronda csaj. Már nem mertem hinni a szép dolgokban. Viszont a kialakuló barátságok... kezdték megerősíteni a magamba vetett hitem,ami már szinte semmivé lett.
Lementem a hallba,és leültem egy asztalhoz. Abban a pillanatban megjelent egy pincér,és felvette tőlem a rendelést. Hirtelen egy alak tornyosult fölém.
- Leülhetek? - kérdezte Sebas.
- Persze. - feleltem halkan. Aztán hirtelen megijedtem. Szép sor kaját rendeltem magamnak,de miből fogom kifizetni? Egy lyukas vasam sincs!
- Minden oké? - kérdezte Sebi.
- Mondd csak: az itt elfogyasztott ételek számláját..?
- A csapat állja. - fejezte be kedvesen,és rám mosolygott. - Nem tudom,hogy milyen élet áll mögötted,de el nem tudom képzelni,hogy ki vagy mi tett így tönkre. Őszinte mosolyt sosem látok az arcodon,még az árnyékodtól is félsz. Ne haragudj a kifejezésért,de olyan vagy,mint egy gép. Csak teszed amit mondanak neked,mindenkinek meg akarsz felelni,de közben már magad is roncsolod. Dóra... - és a kezét az enyémre tette. - ... ismét megkérdezem: mi a baj? Mi történt? - nézett mélyen a szemembe. Egy pillanat alatt a székembe olvadtam. Pár másodpercig nem tudtam megszólalni sem,csak néztem a szemeit,amik aggodalomtól és féltéstől csillogtak.
- Sebi. - húztam el a kezem. - Ez... hosszú. És nem hiszem,hogy ilyenekkel kell traktálnom más embereket.
- De én nem csak egy MÁS EMBER vagyok. A barátod vagyok,hallod? Bízhatsz bennem.
- Te... a barátom vagy? - néztem rá meglepetten,és könny szökött a szemembe.
- Mármint nem úgy,hogy... mármint nem úgy,mintha egy párt alkotnánk! - felelte zavartam,és kicsit kipirult.
- Tudom,hogy hogyan értetted,de ez akkor is meghatott. - töröltem le a könnyeim. - Nekem... nincsenek barátaim. Nincsenek olyan emberek akik szeretnek vagy mellettem állnak. Engem... mindenki utál,aki ismer. Kivéve téged,és Beccát,és... és... Mr Horner... meg... meg... a szer... szerelők... - dadogtam,miközben hulltak a könnyeim. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. - Én... nekem megmondták! Én nem érdemlek meg senkit és semmit! Én... én nem vagyok senki! SENKI! - kiabáltam el még egyszer, aztán felszaladtam a szobámba.
Ledőltem az ágyra,és elkiáltottam magam magyarul,miközben már fájt a fejem a sírástól:
- Elkúrtam,elkúrtam,elkúrtam!!! Mint... mint Gyurcsány az or... országot...! - fejeztem be csuklások közepette.
Pár pillanat múlva kicsapódott az ajtó,és Rebecca,Sebastian,és Mr Horner léptek be rajta,halálra vált arccal.
- Dóra! - szaladt oda hozzám azonnal Rebi. - Mi a baj? Miért akadtál ki? Sebi elmondta,hogy miket mondtál... - ezt már súgta. - Nagyon komoly a dolgokat tettek Nikiék,igaz? - kérdezte szintén súgva,én meg csak összepréselt ajkakkal bólintottam.
- Minden rendben,Dóri? - kérdezte óvatosan Mr Horner. Intettem a fejemmel,hogy nem,semmi nincs rendben. - Holnap tudsz autózni? - mire igent bólintottam. - Akkor jó. - azzal ki is sétált.
- Ne foglalkozz vele,nem egy nagy lelki ember. - ült le mellém Sebi,és a hajamat kezdte simogatni. Automatikusan bújtam volna a mellkasára,de a gátlás,amit Nikiék belém tuszkoltak,azonnal gyökerestül szüntette meg eme kellemes érzést.
- Nekem mennem kell. - mondta Becca hamiskás mosollyal,miközben látványosan végigmért minket. A számmal a "hülye" szót formáztam,mire ő csak elnevette magát,és kiment.
Sebi még sokáig simogatta a hajam,a hátam,amíg teljesen le nem nyugodtam. Végül magához ölelt,ami nekem egy kicsit fura volt és kellemetlen. Ezt nyilván észrevette,mert egy szomorú mosoly kíséretében elengedett.
- Akarsz végre beszélni róla? - kérdezte meg ismét,nagyon halkan,miközben a cipőjét nézte.
- Nem. A futam előtt nem. Ha vége (és ha túléltem - tettem hozzá magamban),akkor ígérem,hogy elmondom.
- Szavadon foglak. - nézett a szemembe,és most az egyszer vissza néztem rá -félelem nélkül.
- Helyes. - azzal magamra húztam a takarót,és elfordultam az ajtó felől. Még hallottam,hogy Sebas kimegy,aztán elaludtam.
Miss Hurrikán 5.
A recepción Sebastian elkérte a kulcsainkat,aztán még felvitte a cuccom a szobámba.
- Ha úgy döntesz,hogy el akarod mondani,akkor nyugodtan átjöhetsz,akár éjszaka is. - mondta semleges hangon,erre csak rácsuktam az ajtót.
Egész éjszaka alig aludtam valamit. Holnap forma egyes kocsiban fogom veszteni az életem. Ez már tuti biztos volt.
Másnap hétkor keltem,nyolckor a hallban voltam. Ettem reggelire egy salátát Tommival és Sebivel,aztán egész délelőtt edzés volt.
Most van fél tizenegy. Itt ülök a homeban, megjegyzem,teljes harci díszben,és Mark Webber magyaráz nekem,de nem tudok rá figyelni.
- Hol a bukód? Úgy volt,hogy hozod. - ez a mondat mellbe vágott.
- Hát... izé... otthon hagytam!
- Mi? Otthon hagytad a bukód? - kérdezett vissza padlón kikötött állal,de a szemei szikrát szórtak.
- Igen... izé... megkaphatom a tied? - kérdeztem bátortalanul.
- Hát... Mr Hornert kell megkérdezni. Nem hiszem,hogy örülni fog neki. Ez a te köröd lesz. - azzal felemelte a kezét és elment a bukójáért. Mikor visszatért,bekopogtam a rettegett irodába.
- Gyere. - hallottam a főnök hangját.
- Jó napot, Mr Horner. - köszönt Mark.
- Szia. Mi járatban erre? - kérdezte meglepetten.
- Otthon hagytam a bukómat,mert... mert volt egy balesetem és el van törve,de nincs pénzem újra. - rögtönöztem. - Nem versenyezhetnék a Markéban?
- Nem! Szó sem lehet róla! A mai szabad edzéseket még abban futod le, de holnap,és az időmérőn már éesz egy sajátod. É legyél szíves az ilyen fontos dolgokat nem eltitkolni! Mehettek! - küldött el minket idegesen Mr Horner.
- Hú, kislány ezt jól megúsztad. - veregetett hátba Mark.
- Ühüm. - azzal kisétáltam a kocsihoz. Igyekeztem nem feltűnően ügyetlenkedni a beüléssel. Nagy nehezen a melleimmel küszködve bepréseltem magam abba a piciny fülkébe,ami egy pár percig a koporsóm lesz,aztán betettem a kormányt a helyére és vártam az utasításokat. A kormányra minden rá volt írva, hogy micsoda az,így az igazodás nem ment nehezen. Pedálok nem volták, csak egy csomó gomb.
- Jól van kislány. - hallottam meg Mark hangját a fülemben. Ijedtemben összerezzentem, jól megnyomva a melleimet. - Kapsz egy képernyőt,hogy lásd,ki milyen időt megy. Én leszek a versenymérnököd.
- Ok. - ennyit bírtam reagálni. A szívem a torkomban dobogott.
- Majd szólok,ha ki kell menned. - erre nem is reagáltam.
Mélyeket lélegeztem,hogy ne ájuljak el. Minden perc valóságos évnek tűnt amíg a kocsiban várakoztam. Aztán...
- Rendben, gurulj ki. Lesz egy felvezető és két gyors köröd! Kuplung gáz váltás! - mondta még gyorsan. Megnyomtam az egyik gombot,és a motor felbőgött. Hirtelen forróság öntötte el minden tagom,és a zsigereim élni-akarásért üvöltöttek. Nagyon meglepődtem magamon. A kocsi minden gombnyomásomra azonnal reagált. Pillanatok alatt a pályán voltam, ahol gyorsítani kezdtem. Százötven, kétszáz,kétszázhetven... A kanyarokban is alig vettem vissza,bár ez még a felvezető volt. Éreztem a kocsit,és ki tudtam minden lépést számolni. Semmi nem létezett számomra,csak én,az autó és az aszfalt.
Aztán jött a két gyors kör. A kocsi háromszáz fölé gyorsult,én pedig nekinyomódtam az ülésnek. Fájt, de az adrenalinnal megtöltött vérem elnyomta ezt a fájdalmat. Olyan érzés volt, mintha a boxban hagytam volna az összes problémám, az egész életem. Mintha a jövőbe mentem volna. És ez a jövő nyugalmas volt,békés,és boldog. Olyan,amilyennek éreztem magam a háromszázzal száguldó autóban.
- Gyere be,tied a leggyorsabb kör. - mondta a fülemre Mark. Annyira megijesztett,hogy kis híján nekimentem egy falnak. Begurultam,és kiszálltam a kocsiból. Letettem a bukót,majd felültem a járgányom oldalára,és onnan kukkoltam az eseményeket. Persze Sebastian rám vert kemény két századot,de hát ez sem tudott lehangolni. Konkrétan az,hogy nem csak túléltem,de még jó lett az eredményem is... valami euforikus jó kedvet ragasztott rám. Aztán megjelent mellettem a másik Red Bull is, ahonnan Sebi ugrott ki. Ledobta a bukóját,odaszaladt hozzám,és felkapott.
- Ügyes voltál,nagyon ügyes voltál! - tett le boldog mosollyal.
- Köszi. - feleltem, de a jó kedvem már tovaszállt. Ismét görcsben volt a gyomrom,ismét féltem a következő edzésektől,eszembe jutott a múltam,ami amúgy is mindig minden pillanatban kísértett. Egy szóval az összes itt hagyott érzésem ismét utolért,hogy a nyakamra telepedve döngöljenek földbe. Plusz nem tudtam hova tenni a heves szívdobogást,amit Sebas érintése váltott ki belőlem. Végül betudtam ijedtségnek.
- Nem is örülsz? - kérdezte meglepve.
- De igen. - feleltem elhaló hangon.
- Valami nagyon nincsen veled rendbe. - araszol hozzám közel. Kék tekintetét az enyémbe fúrta,és próbált a lelkem mélyére látni. Annyira megijedtem,hogy kitalál mindent! Rájön,hogy nem is vezettem még forma egyes autót,megtudja a múltam. Persze valahol legbelül tudtam,hogy ez gyerekes hülyeség,mégis bepánikoltam.
- Nincs velem rendbe semmi sem. Semmi. Ha... - azt akartam mondani,hogy "ha vége ennek a kabarénak. De ehelyett: - Ha túlélem ezt a hétvégét,majd elmondok mindent. Nem ígérem,hogy így lesz,de van rá esély.
- Mért ne élnéd túl? Kicsi az esély balesetre! Akkor? - kérdezte élesen. Mélyen, fájdalmasan néztem bele a szemébe.
- Majd talán egyszer elmondom. - azzal felkaptam a bukóm,és beültem a kocsiba.
A második szabad edzést megnyertem. Sebastian sem tudott rám verni ezredeket sem. Mikor kiszálltam a kocsiból,az egész csapat,szerelőstől,mindenestül a nyakamba vetette magát,aztán a vállukra vettek,és úgy ünnepeltek. Persze nagyon kellemetlenül éreztem magam,hiszen ilyen remek embereknek hazudni... Én vagyok a hibás,amiért itt vagyok. Csakis én,és Nem Nikiék.
- Srácok,tegyetek le,hé. - kértem őket. - Nem futamot nyertem!
- Hé,tegyétek le! - jelent meg az ajtóban egy hosszú fekete hajú lány. Aztán odajött hozzám,és kitámogatott a lány WC-be. Ott arcot mostam.
- Köszi. - néztem rá hálásan.
- Semmiség. Amúgy Rebecca vagyok. Rebecca Taylor. Ha téged szerződtetnek ide,akkor én leszek a sajtósod. - mosolygott rám. Aztán komoly hangnemben folytatta. - Sebastianon kívül mindenki tudja,hogy hogyan kerültél ide. - éreztem,ahogy lesápadok. Minden fordult egyet velem,és meg kellett,hogy kapaszkodjak a mosdóban. - Van valami magyar csajbanda. Ők tettek tönkre.
- Honnan...? - kezdtem a kérdést,de legyintett,hogy maradjak csöndben.
- Mr Hornernek feltűnt a viselkedésed. Egy kicsit kutakodott a múltadban,és felvideóztatta a hotelbeli szobád. Aztán elkezdtél álmodban beszélni. Ekkor bementem én,végighallgattam,és lejegyeztem,kicsit kérdezgettelek. Te mindent elmondtál. Aztán ezt közöltük a csapattal is,kivéve Sebit,mert ő így is nagyon aggódik érted,mert bejössz neki,ez rá van írva az arcára.
- De akkor miért engedett versenyezni Mr Horner? Mikor kérdeztél ki álmomban?
- A tárgyalás utáni éjszaka,tehát tegnap. Mr Hornernek nem volt más választása,és most az egész csapat egy csodának tart. Ha utolsó vagy,az is csoda lett volna,de ez... elképesztő.
- És Mr Horner mit szólt? - faggattam tovább idegesen.
- Nagyon megsajnált téged,ahogy az egész csapat. A kopóit máris ráállította Nikiékre,és perelt is,gyilkossági kísérlet vádjával. Jelenleg is folyik a kutatás a lányok után,ugyanis szökőben vannak. - elképedve hallgattam a beszámolóját,de nem tudtam,hogy higgyek e neki. Ám egy dolog minden előtt ütött szöget a fejemben.
- Hogy értetted azt,hogy Sebastiannak tetszem?
- Ha úgy döntesz,hogy el akarod mondani,akkor nyugodtan átjöhetsz,akár éjszaka is. - mondta semleges hangon,erre csak rácsuktam az ajtót.
Egész éjszaka alig aludtam valamit. Holnap forma egyes kocsiban fogom veszteni az életem. Ez már tuti biztos volt.
Másnap hétkor keltem,nyolckor a hallban voltam. Ettem reggelire egy salátát Tommival és Sebivel,aztán egész délelőtt edzés volt.
Most van fél tizenegy. Itt ülök a homeban, megjegyzem,teljes harci díszben,és Mark Webber magyaráz nekem,de nem tudok rá figyelni.
- Hol a bukód? Úgy volt,hogy hozod. - ez a mondat mellbe vágott.
- Hát... izé... otthon hagytam!
- Mi? Otthon hagytad a bukód? - kérdezett vissza padlón kikötött állal,de a szemei szikrát szórtak.
- Igen... izé... megkaphatom a tied? - kérdeztem bátortalanul.
- Hát... Mr Hornert kell megkérdezni. Nem hiszem,hogy örülni fog neki. Ez a te köröd lesz. - azzal felemelte a kezét és elment a bukójáért. Mikor visszatért,bekopogtam a rettegett irodába.
- Gyere. - hallottam a főnök hangját.
- Jó napot, Mr Horner. - köszönt Mark.
- Szia. Mi járatban erre? - kérdezte meglepetten.
- Otthon hagytam a bukómat,mert... mert volt egy balesetem és el van törve,de nincs pénzem újra. - rögtönöztem. - Nem versenyezhetnék a Markéban?
- Nem! Szó sem lehet róla! A mai szabad edzéseket még abban futod le, de holnap,és az időmérőn már éesz egy sajátod. É legyél szíves az ilyen fontos dolgokat nem eltitkolni! Mehettek! - küldött el minket idegesen Mr Horner.
- Hú, kislány ezt jól megúsztad. - veregetett hátba Mark.
- Ühüm. - azzal kisétáltam a kocsihoz. Igyekeztem nem feltűnően ügyetlenkedni a beüléssel. Nagy nehezen a melleimmel küszködve bepréseltem magam abba a piciny fülkébe,ami egy pár percig a koporsóm lesz,aztán betettem a kormányt a helyére és vártam az utasításokat. A kormányra minden rá volt írva, hogy micsoda az,így az igazodás nem ment nehezen. Pedálok nem volták, csak egy csomó gomb.
- Jól van kislány. - hallottam meg Mark hangját a fülemben. Ijedtemben összerezzentem, jól megnyomva a melleimet. - Kapsz egy képernyőt,hogy lásd,ki milyen időt megy. Én leszek a versenymérnököd.
- Ok. - ennyit bírtam reagálni. A szívem a torkomban dobogott.
- Majd szólok,ha ki kell menned. - erre nem is reagáltam.
Mélyeket lélegeztem,hogy ne ájuljak el. Minden perc valóságos évnek tűnt amíg a kocsiban várakoztam. Aztán...
- Rendben, gurulj ki. Lesz egy felvezető és két gyors köröd! Kuplung gáz váltás! - mondta még gyorsan. Megnyomtam az egyik gombot,és a motor felbőgött. Hirtelen forróság öntötte el minden tagom,és a zsigereim élni-akarásért üvöltöttek. Nagyon meglepődtem magamon. A kocsi minden gombnyomásomra azonnal reagált. Pillanatok alatt a pályán voltam, ahol gyorsítani kezdtem. Százötven, kétszáz,kétszázhetven... A kanyarokban is alig vettem vissza,bár ez még a felvezető volt. Éreztem a kocsit,és ki tudtam minden lépést számolni. Semmi nem létezett számomra,csak én,az autó és az aszfalt.
Aztán jött a két gyors kör. A kocsi háromszáz fölé gyorsult,én pedig nekinyomódtam az ülésnek. Fájt, de az adrenalinnal megtöltött vérem elnyomta ezt a fájdalmat. Olyan érzés volt, mintha a boxban hagytam volna az összes problémám, az egész életem. Mintha a jövőbe mentem volna. És ez a jövő nyugalmas volt,békés,és boldog. Olyan,amilyennek éreztem magam a háromszázzal száguldó autóban.
- Gyere be,tied a leggyorsabb kör. - mondta a fülemre Mark. Annyira megijesztett,hogy kis híján nekimentem egy falnak. Begurultam,és kiszálltam a kocsiból. Letettem a bukót,majd felültem a járgányom oldalára,és onnan kukkoltam az eseményeket. Persze Sebastian rám vert kemény két századot,de hát ez sem tudott lehangolni. Konkrétan az,hogy nem csak túléltem,de még jó lett az eredményem is... valami euforikus jó kedvet ragasztott rám. Aztán megjelent mellettem a másik Red Bull is, ahonnan Sebi ugrott ki. Ledobta a bukóját,odaszaladt hozzám,és felkapott.
- Ügyes voltál,nagyon ügyes voltál! - tett le boldog mosollyal.
- Köszi. - feleltem, de a jó kedvem már tovaszállt. Ismét görcsben volt a gyomrom,ismét féltem a következő edzésektől,eszembe jutott a múltam,ami amúgy is mindig minden pillanatban kísértett. Egy szóval az összes itt hagyott érzésem ismét utolért,hogy a nyakamra telepedve döngöljenek földbe. Plusz nem tudtam hova tenni a heves szívdobogást,amit Sebas érintése váltott ki belőlem. Végül betudtam ijedtségnek.
- Nem is örülsz? - kérdezte meglepve.
- De igen. - feleltem elhaló hangon.
- Valami nagyon nincsen veled rendbe. - araszol hozzám közel. Kék tekintetét az enyémbe fúrta,és próbált a lelkem mélyére látni. Annyira megijedtem,hogy kitalál mindent! Rájön,hogy nem is vezettem még forma egyes autót,megtudja a múltam. Persze valahol legbelül tudtam,hogy ez gyerekes hülyeség,mégis bepánikoltam.
- Nincs velem rendbe semmi sem. Semmi. Ha... - azt akartam mondani,hogy "ha vége ennek a kabarénak. De ehelyett: - Ha túlélem ezt a hétvégét,majd elmondok mindent. Nem ígérem,hogy így lesz,de van rá esély.
- Mért ne élnéd túl? Kicsi az esély balesetre! Akkor? - kérdezte élesen. Mélyen, fájdalmasan néztem bele a szemébe.
- Majd talán egyszer elmondom. - azzal felkaptam a bukóm,és beültem a kocsiba.
A második szabad edzést megnyertem. Sebastian sem tudott rám verni ezredeket sem. Mikor kiszálltam a kocsiból,az egész csapat,szerelőstől,mindenestül a nyakamba vetette magát,aztán a vállukra vettek,és úgy ünnepeltek. Persze nagyon kellemetlenül éreztem magam,hiszen ilyen remek embereknek hazudni... Én vagyok a hibás,amiért itt vagyok. Csakis én,és Nem Nikiék.
- Srácok,tegyetek le,hé. - kértem őket. - Nem futamot nyertem!
- Hé,tegyétek le! - jelent meg az ajtóban egy hosszú fekete hajú lány. Aztán odajött hozzám,és kitámogatott a lány WC-be. Ott arcot mostam.
- Köszi. - néztem rá hálásan.
- Semmiség. Amúgy Rebecca vagyok. Rebecca Taylor. Ha téged szerződtetnek ide,akkor én leszek a sajtósod. - mosolygott rám. Aztán komoly hangnemben folytatta. - Sebastianon kívül mindenki tudja,hogy hogyan kerültél ide. - éreztem,ahogy lesápadok. Minden fordult egyet velem,és meg kellett,hogy kapaszkodjak a mosdóban. - Van valami magyar csajbanda. Ők tettek tönkre.
- Honnan...? - kezdtem a kérdést,de legyintett,hogy maradjak csöndben.
- Mr Hornernek feltűnt a viselkedésed. Egy kicsit kutakodott a múltadban,és felvideóztatta a hotelbeli szobád. Aztán elkezdtél álmodban beszélni. Ekkor bementem én,végighallgattam,és lejegyeztem,kicsit kérdezgettelek. Te mindent elmondtál. Aztán ezt közöltük a csapattal is,kivéve Sebit,mert ő így is nagyon aggódik érted,mert bejössz neki,ez rá van írva az arcára.
- De akkor miért engedett versenyezni Mr Horner? Mikor kérdeztél ki álmomban?
- A tárgyalás utáni éjszaka,tehát tegnap. Mr Hornernek nem volt más választása,és most az egész csapat egy csodának tart. Ha utolsó vagy,az is csoda lett volna,de ez... elképesztő.
- És Mr Horner mit szólt? - faggattam tovább idegesen.
- Nagyon megsajnált téged,ahogy az egész csapat. A kopóit máris ráállította Nikiékre,és perelt is,gyilkossági kísérlet vádjával. Jelenleg is folyik a kutatás a lányok után,ugyanis szökőben vannak. - elképedve hallgattam a beszámolóját,de nem tudtam,hogy higgyek e neki. Ám egy dolog minden előtt ütött szöget a fejemben.
- Hogy értetted azt,hogy Sebastiannak tetszem?
Miss Hurrikán 4.
- Adjad,segítek. - ajánlotta fel Sebastian,amikor látta,hogy nem igazán boldogulok a csomagommal.
- Köszi. - adtam oda neki.
- Figyelj,csajszi,valami nagyon nincs rendben veled. Rám számíthatsz,oké? - mondta lassan,amikor már a home előtt álltunk. Csak bólintottam,és kerültem a tekintetét. - Egész hétvégén én foglak szállítani mindenhova. Mivel nem kapsz sem sajtóst,sem edzőt,velem kell majd tartanod,bárhová megyek. Én foglak pesztrálni. - erre megeresztett egy 32 fogas mosolyt.
- Hát oké. - feleltem,és reméltem,hogy nem fog neki feltűnni a tudatlanságom.
- Na gyere,ide leteszem a cuccod,és amikor majd szabadulunk a megbeszélésről,elvisszük a szállodába.
- Ok. - feleltem monotonan. Aztán beléptünk egy szobába. Egy nagy tárgyalóasztal volt ott,vagy harminc férőhelyes. Minden helyen ültek,kivéve három hely volt üres. Az egyik az asztalfőn,a másik kettő az asztalfő két-két oldalán. Sebastian leült az egyikre,én a másikra. Pár perc múlva belépett egy viszonylag alacsony,vékony csontú ember. Abban a pillanatban elhalt a beszéd. A kisember odasétált az üres helyre,és leült.
- Jó napot mindenkinek. Akkor kezdjük is el. Christian Horner vagyok. - fordult felém,és kezet fogtunk. - Te minden bizonnyal Dóra vagy.
- Igen... - feleltem elhalóan. Nagyon nem tetszett ez a sok ember,meg ez a dolog,amibe belekeveredtem.
- Remek,remek! Akkor kezdhetjük is! Nos,feltételezem tudod,hogy mekkora port kavart,hogy magyar vagy és lány,ráadásul vakon választottalak ki. - mi? Ja,igen. Tehát tele van velem a sajtó... - Sajnos a sajtótól nem tudlak megvédeni,de ha nem csinálsz semmi balhét,nem lesz baj. Ma még megtárgyaljuk,hogy milyen legyen a kocsi,aztán holnap szabadedzés. Van kérdés? - kérdezte rám nézve. Kérdésem lett volna,millió,de egyik butábbnál butábban hangzott volna itt. Így hát nemet intettem a fejemmel.
Az egész megbeszélést alig tudtam követni. Olyan fura szavakat használtak! Próbáltam bekapcsolódni az egészbe,de leginkább csak helyeseltem,meg mondtam,hogy "szerintem is,nekem is ez a véleményem,igen,így jó lesz."
- Rendben van emberek,megnyerjük a vébét! - állt fel Mr Horner. - Szép estét. - azzal kisétált. Mindenki összeszedte a cuccát,és rám sem bagózva kimentek a tárgyalóból. Ez tetszett. Nem kezeltek újoncnak,tehát meggyőzően játszhattam a szerepem.
- Sebastian,mehetünk? - kérdeztem,mert még beszélgetett egy szőke hajú pasassal.
- Persze. - felelte. - Tommi,ő Dóri az új pilóta. Dóri, ő Tommi,az edzőm.
- Szia. - ráztunk kezet.
- Hello,kislány. Holnap van kedved velem meg Sebassal edzeni? Reggel nyolctól a tízig,aztán tizenegytől szabadedzés.
- Persze. - makogtam. - Hova menjek majd?
- Reggel nyolckor találkozunk a szálloda halljában. Na lépek. Jó utat,srácok. - azzal beszállt egy fekete mercibe. Sebi is egy hasonló autóhoz vezetett oda. Berakta a cuccom a csomagtartóba,aztán beült mellém a vezetőülésre.
- Tudom,hogy valami nagy baj van. - kezdte a,miután felhajtottunk az autópályára,és beállt a Budapestre elfordító sávba.
- Ne,ne kezd megint. Tudod mit? Igen. Nagyon nagy baj van. Bajban vagyok. Nagyon nagy bajban.
- Tudtam. - felelte diadalmasan. - És mi lenne az? - kíváncsiskodott tovább.
- Ha olyan lenne,ami rád tartozna,már elmondtam volna.
- Aha. Akkor is mondd el! - követelte.
- Nem!
- Akkor mondj valamit magadról. - szólt tíz perc múlva.
- Nincs velem semmi különös. Pincérnek dolgozom,van egy icipici lakásom Budapesten a negyedik kerületben,a szüleim már meghaltak,csóró vagyok,nem mindig tudok rendesen vacsorázni. Nem nyílok meg az embereknek,nincsenek barátaim. Talán te vagy az első,aki szóba állt velem úgy rendesen... Minden barátom,akik voltak... már nincsenek. A középsuliban én voltam a legmenőbb csaj,és mindig mindenem megvolt,lévén,hogy gazdagok voltak a szüleim. Aztán amikor tizenkilenc lettem,meghaltak. Nyáron. Amikor mentem volna az egyetemre. Szép jövőre volt kilátásom,de hát... a sors forgandó. - feleltem egy keserű mosoly kíséretében.
- De neked egy,vagy több konkrét személy vagy személyek forgatták meg a sorsod,igaz? Mármint... meghaltak a szüleid. Maradt egy jó kis örökséged,nem?
- Elperelték tőlem. Ahogy mindent,ami rám maradt. Lakás,kocsi,és a többi. Két millió magyar forintom maradt,zsebben. Béreltem egy lakást,és ott élek. Ezeknek már két éve...
- Elperelték????????? De hát... olyat biztos nem tehettek,mert minden,de MINDEN jogi alapon a tied!
- Hagyjuk,kérlek. Így is többet elmondtam,mint amennyit szabad lett volna.
- Miért,ki tiltja meg,hogy beszélj erről?
- Én,magamnak.
- Tudod mi vagy? - kérdezte mérgesen. - Egy hülye mazochista!
- Mmm. Megesik. - erre csak egy dühödt pillantást kaptam válaszul.
- Köszi. - adtam oda neki.
- Figyelj,csajszi,valami nagyon nincs rendben veled. Rám számíthatsz,oké? - mondta lassan,amikor már a home előtt álltunk. Csak bólintottam,és kerültem a tekintetét. - Egész hétvégén én foglak szállítani mindenhova. Mivel nem kapsz sem sajtóst,sem edzőt,velem kell majd tartanod,bárhová megyek. Én foglak pesztrálni. - erre megeresztett egy 32 fogas mosolyt.
- Hát oké. - feleltem,és reméltem,hogy nem fog neki feltűnni a tudatlanságom.
- Na gyere,ide leteszem a cuccod,és amikor majd szabadulunk a megbeszélésről,elvisszük a szállodába.
- Ok. - feleltem monotonan. Aztán beléptünk egy szobába. Egy nagy tárgyalóasztal volt ott,vagy harminc férőhelyes. Minden helyen ültek,kivéve három hely volt üres. Az egyik az asztalfőn,a másik kettő az asztalfő két-két oldalán. Sebastian leült az egyikre,én a másikra. Pár perc múlva belépett egy viszonylag alacsony,vékony csontú ember. Abban a pillanatban elhalt a beszéd. A kisember odasétált az üres helyre,és leült.
- Jó napot mindenkinek. Akkor kezdjük is el. Christian Horner vagyok. - fordult felém,és kezet fogtunk. - Te minden bizonnyal Dóra vagy.
- Igen... - feleltem elhalóan. Nagyon nem tetszett ez a sok ember,meg ez a dolog,amibe belekeveredtem.
- Remek,remek! Akkor kezdhetjük is! Nos,feltételezem tudod,hogy mekkora port kavart,hogy magyar vagy és lány,ráadásul vakon választottalak ki. - mi? Ja,igen. Tehát tele van velem a sajtó... - Sajnos a sajtótól nem tudlak megvédeni,de ha nem csinálsz semmi balhét,nem lesz baj. Ma még megtárgyaljuk,hogy milyen legyen a kocsi,aztán holnap szabadedzés. Van kérdés? - kérdezte rám nézve. Kérdésem lett volna,millió,de egyik butábbnál butábban hangzott volna itt. Így hát nemet intettem a fejemmel.
Az egész megbeszélést alig tudtam követni. Olyan fura szavakat használtak! Próbáltam bekapcsolódni az egészbe,de leginkább csak helyeseltem,meg mondtam,hogy "szerintem is,nekem is ez a véleményem,igen,így jó lesz."
- Rendben van emberek,megnyerjük a vébét! - állt fel Mr Horner. - Szép estét. - azzal kisétált. Mindenki összeszedte a cuccát,és rám sem bagózva kimentek a tárgyalóból. Ez tetszett. Nem kezeltek újoncnak,tehát meggyőzően játszhattam a szerepem.
- Sebastian,mehetünk? - kérdeztem,mert még beszélgetett egy szőke hajú pasassal.
- Persze. - felelte. - Tommi,ő Dóri az új pilóta. Dóri, ő Tommi,az edzőm.
- Szia. - ráztunk kezet.
- Hello,kislány. Holnap van kedved velem meg Sebassal edzeni? Reggel nyolctól a tízig,aztán tizenegytől szabadedzés.
- Persze. - makogtam. - Hova menjek majd?
- Reggel nyolckor találkozunk a szálloda halljában. Na lépek. Jó utat,srácok. - azzal beszállt egy fekete mercibe. Sebi is egy hasonló autóhoz vezetett oda. Berakta a cuccom a csomagtartóba,aztán beült mellém a vezetőülésre.
- Tudom,hogy valami nagy baj van. - kezdte a,miután felhajtottunk az autópályára,és beállt a Budapestre elfordító sávba.
- Ne,ne kezd megint. Tudod mit? Igen. Nagyon nagy baj van. Bajban vagyok. Nagyon nagy bajban.
- Tudtam. - felelte diadalmasan. - És mi lenne az? - kíváncsiskodott tovább.
- Ha olyan lenne,ami rád tartozna,már elmondtam volna.
- Aha. Akkor is mondd el! - követelte.
- Nem!
- Akkor mondj valamit magadról. - szólt tíz perc múlva.
- Nincs velem semmi különös. Pincérnek dolgozom,van egy icipici lakásom Budapesten a negyedik kerületben,a szüleim már meghaltak,csóró vagyok,nem mindig tudok rendesen vacsorázni. Nem nyílok meg az embereknek,nincsenek barátaim. Talán te vagy az első,aki szóba állt velem úgy rendesen... Minden barátom,akik voltak... már nincsenek. A középsuliban én voltam a legmenőbb csaj,és mindig mindenem megvolt,lévén,hogy gazdagok voltak a szüleim. Aztán amikor tizenkilenc lettem,meghaltak. Nyáron. Amikor mentem volna az egyetemre. Szép jövőre volt kilátásom,de hát... a sors forgandó. - feleltem egy keserű mosoly kíséretében.
- De neked egy,vagy több konkrét személy vagy személyek forgatták meg a sorsod,igaz? Mármint... meghaltak a szüleid. Maradt egy jó kis örökséged,nem?
- Elperelték tőlem. Ahogy mindent,ami rám maradt. Lakás,kocsi,és a többi. Két millió magyar forintom maradt,zsebben. Béreltem egy lakást,és ott élek. Ezeknek már két éve...
- Elperelték????????? De hát... olyat biztos nem tehettek,mert minden,de MINDEN jogi alapon a tied!
- Hagyjuk,kérlek. Így is többet elmondtam,mint amennyit szabad lett volna.
- Miért,ki tiltja meg,hogy beszélj erről?
- Én,magamnak.
- Tudod mi vagy? - kérdezte mérgesen. - Egy hülye mazochista!
- Mmm. Megesik. - erre csak egy dühödt pillantást kaptam válaszul.
Miss Hurrikán 3.
Már az állomáson voltam,amikor egy férfi megállt előttem.
- Te vagy Kovács Dóra? - kérdezte magyarul.
- Én. - feleltem,és nem néztem rá.
- Mennyit fizettél azért,hogy felvegyenek? Mégis hogy gondolod azt,hogy te sokat gokartoztál? Azt sem tudod,hogy mi az! Mik ezek a hazugságok? - vágott mellkasba egy újsággal,ahol az én egyik fotóm díszelgett,ahogy éttermi egyenruhában feszítek munkásfotózáson. A sírás már marta a torkom.
- Én... az úgy volt,hogy...
- Igen,mégis hogy képzelted ezt? - hallottam meg egy undok hangot magam mögött. Niki,Nóri,Timi,és Réka álltak mögöttem. Lehajtottam a fejem,és hallgattam. Szó se lehetett arról,hogy megszólaljak.
- Egy beképzelt senki vagy,aki csak úgy lefizetett egy ilyen remek embert! Mégis milyen informátor? - kérdezte gúnyosan Niki. - Így reklámozod magad,hogy legyen mit enned esténként,amikor egyedül kuksolsz a híd alatt? Vagy mégis hogy képzelted ezt? - folytatta kegyetlenül. Én már majdnem sírtam,de az arcomon töretlen maszk volt,ami nem árult el érzelmet. Egyszer csak valaki karon ragadott,és ugyan ebben a pillanatban meg is fagyott a levegő a peronon.
- Komm mit mir. /német: gyere velem/ - motyogta egy férfihang. Egy magas,szőke,kék szemű pasas vitt odébb a libáktól. - Te vagy Dóra Kovács? - kérdezte már angolul,bár a németet is értettem.
- Igen. súgtam halkan.
- Mi a baj? Mit mondtak ezek neked itt magyarul? - kérdezte élesen. - Ne feledd,ha sértegettek,egyetlen szavadba kerül,és bíróság előtt vannak.
- Ezek ugyan nem! - köptem a szavakat mérgesen. A könnyek már a szememben égtek.
- Akarsz róla beszélni? - kérdezte halkan. Némán ingattam a fejem,hogy nem. Felszálltunk a vonatra,és leültünk egymással szemben. Segített cipelni a cuccomat.
- Egyébként ne haragudj,de még be sem mutatkoztam. Sebastian Vettel vagyok.
- Dóra. Dóra Kovács,de becézhetsz Dórinak vagy ahogy akarsz. - mosolyogtam halványan.
- Tehetek egy megállapítást? - kérdezte,miközben kéklő tekintetét az enyémbe fúrta. Érdekes módon azonnal összerándult a gyomrom,de ezt csak a szokás ember-félelmemnek tudtam be.
- Aha.
- Ahhoz képest,hogy húsz éves vagy... nagyon... sokkal idősebbnek látszol. - bökte ki nehezen. - Mármint olyan gondterhelt a nézésed,az arcod,a szemeidből süt a fájdalom és a terheltség. Valami nagy zűr van az életeddel,igaz? - miért olyan kék ennek a szeme? MIÉRT?!
- Igaz. - hallottam a hangom,és bár nem akartam semmi sem mondani,a szám járt. - Kicsit nagy zűr van velem,de nem szeretnék róla beszélni. - tettem hozzá. Ahogy elszakadt a tekintetem az övétől,egyből megjött a józan eszem. Ki érti ezt?
- Rendben. - felelte,és csalódottan hátradőlt. Az út további részében nem beszéltünk.
- Te vagy Kovács Dóra? - kérdezte magyarul.
- Én. - feleltem,és nem néztem rá.
- Mennyit fizettél azért,hogy felvegyenek? Mégis hogy gondolod azt,hogy te sokat gokartoztál? Azt sem tudod,hogy mi az! Mik ezek a hazugságok? - vágott mellkasba egy újsággal,ahol az én egyik fotóm díszelgett,ahogy éttermi egyenruhában feszítek munkásfotózáson. A sírás már marta a torkom.
- Én... az úgy volt,hogy...
- Igen,mégis hogy képzelted ezt? - hallottam meg egy undok hangot magam mögött. Niki,Nóri,Timi,és Réka álltak mögöttem. Lehajtottam a fejem,és hallgattam. Szó se lehetett arról,hogy megszólaljak.
- Egy beképzelt senki vagy,aki csak úgy lefizetett egy ilyen remek embert! Mégis milyen informátor? - kérdezte gúnyosan Niki. - Így reklámozod magad,hogy legyen mit enned esténként,amikor egyedül kuksolsz a híd alatt? Vagy mégis hogy képzelted ezt? - folytatta kegyetlenül. Én már majdnem sírtam,de az arcomon töretlen maszk volt,ami nem árult el érzelmet. Egyszer csak valaki karon ragadott,és ugyan ebben a pillanatban meg is fagyott a levegő a peronon.
- Komm mit mir. /német: gyere velem/ - motyogta egy férfihang. Egy magas,szőke,kék szemű pasas vitt odébb a libáktól. - Te vagy Dóra Kovács? - kérdezte már angolul,bár a németet is értettem.
- Igen. súgtam halkan.
- Mi a baj? Mit mondtak ezek neked itt magyarul? - kérdezte élesen. - Ne feledd,ha sértegettek,egyetlen szavadba kerül,és bíróság előtt vannak.
- Ezek ugyan nem! - köptem a szavakat mérgesen. A könnyek már a szememben égtek.
- Akarsz róla beszélni? - kérdezte halkan. Némán ingattam a fejem,hogy nem. Felszálltunk a vonatra,és leültünk egymással szemben. Segített cipelni a cuccomat.
- Egyébként ne haragudj,de még be sem mutatkoztam. Sebastian Vettel vagyok.
- Dóra. Dóra Kovács,de becézhetsz Dórinak vagy ahogy akarsz. - mosolyogtam halványan.
- Tehetek egy megállapítást? - kérdezte,miközben kéklő tekintetét az enyémbe fúrta. Érdekes módon azonnal összerándult a gyomrom,de ezt csak a szokás ember-félelmemnek tudtam be.
- Aha.
- Ahhoz képest,hogy húsz éves vagy... nagyon... sokkal idősebbnek látszol. - bökte ki nehezen. - Mármint olyan gondterhelt a nézésed,az arcod,a szemeidből süt a fájdalom és a terheltség. Valami nagy zűr van az életeddel,igaz? - miért olyan kék ennek a szeme? MIÉRT?!
- Igaz. - hallottam a hangom,és bár nem akartam semmi sem mondani,a szám járt. - Kicsit nagy zűr van velem,de nem szeretnék róla beszélni. - tettem hozzá. Ahogy elszakadt a tekintetem az övétől,egyből megjött a józan eszem. Ki érti ezt?
- Rendben. - felelte,és csalódottan hátradőlt. Az út további részében nem beszéltünk.
Miss Hurrikán 2.
"Kedves C. Horner!
Örömmel olvastam a levelét,és nagyon szívesen elvállalom az állást! Megadok egy telefonszámot,azon lehet keresni engem a nap bármely szakaszában. +3620 *** ** **
Üdvözlettel:
Dóra"
Igen. Elfogadtam az állást. Lesz ami lesz.
Csütörtökön szabadnapom volt,ezért meglepett,amikor telefoncsörgésre keltem.
- Hallo? - szóltam bele álmosan.
- Hallo? Christian Horner vagyok! - szólt bele angolul egy férfi.
- Öhm, jó reggelt. - motyogtam,és felültem. Csak nagyon lassan tudtam beazonosítani a név tulajdonosát. Az elmúlt napok kemény munkája szinte kitörölte a levelezést a fejemből.
- Reggelt? - nevetett. - Fél tizenegy!
- Elnézést... biztosan elaludtam... Tegeződhetünk?
- Semmi baj. Persze! Na de akkor csapjunk a közepébe. Ma lenne egy interjúd itt a Red Bull homeban. Mikorra tudsz leérni a ringre?
- Hát... ha elérem a déli vonatot,amihez elég sok kétség fér,akkor olyan egyre,fél kettőre ott vagyok.
- Rendben,akkor próbáld meg elérni,kérlek,mert kettőkor kezdődik majd az adás.
- Adás????
- Igen. Aztán összeismerkednél a csapattal,és Sebastian Vettellel,a csapattársaddal. Utána pedig ő vinne el a szállodába,ahol a csapat megszáll. Így jó lesz?
- Igen! - nyögtem ki nehezen. Te jó ég. Mibe mentem bele. Én,aki azt is csak halványan sejti,hogy ki az a Sebastian Vettel,egy forma egyes autót fog vezetni! Őrület...
- Másnap lenne két szabadedzés. - már majdnem megkérdeztem mi is az,de... - Akkor fogod először vezetni a kocsit. - meg kellett kapaszkodnom az ágy szélében. - Aztán másnap még egy szabadedzés,vasárnap egy órától pedig futam. Ja,igen. Hány kiló vagy? Hány centi?
- Ötvennégy,és százhetven.
- Akkor elméletileg beleférsz a kocsiba,de legyél szíves semmi zsírosat ne egyél! És ha majd itt leszel,akkor lesz minimum egy edzésed Sebas edzőjével,Tommival.
- Öhm,rendben van. Akkor ha akarod,hogy időben ott legyek,most megyek készülni. - hallottam a saját hangom.
- Persze,menj csak. Szia. - azzal letette.
Azt hiszem,elájulok. Te jó ég. Te jó ég. Te jó ég. Mibe keveredtem én bele? És ez most az én hibám is. Nagyon rosszul viselem a sok embert,itt pedig több száz lesz,és mind engem akar majd,mert én leszek a csili-vili új kislány. LÁNY. Még ez is. De jó,hogy három napja szabadságon vagyok,és nincs tévém meg netem. El sem tudom képzelni,hogy mi mehet most mindenütt.
Összepakoltam magamnak egy sporttáskába,bezártam a lakást,és elindultam a vonathoz. Csak egyetlen egy baj volt. Máris voltak rajongóim.
Örömmel olvastam a levelét,és nagyon szívesen elvállalom az állást! Megadok egy telefonszámot,azon lehet keresni engem a nap bármely szakaszában. +3620 *** ** **
Üdvözlettel:
Dóra"
Igen. Elfogadtam az állást. Lesz ami lesz.
Csütörtökön szabadnapom volt,ezért meglepett,amikor telefoncsörgésre keltem.
- Hallo? - szóltam bele álmosan.
- Hallo? Christian Horner vagyok! - szólt bele angolul egy férfi.
- Öhm, jó reggelt. - motyogtam,és felültem. Csak nagyon lassan tudtam beazonosítani a név tulajdonosát. Az elmúlt napok kemény munkája szinte kitörölte a levelezést a fejemből.
- Reggelt? - nevetett. - Fél tizenegy!
- Elnézést... biztosan elaludtam... Tegeződhetünk?
- Semmi baj. Persze! Na de akkor csapjunk a közepébe. Ma lenne egy interjúd itt a Red Bull homeban. Mikorra tudsz leérni a ringre?
- Hát... ha elérem a déli vonatot,amihez elég sok kétség fér,akkor olyan egyre,fél kettőre ott vagyok.
- Rendben,akkor próbáld meg elérni,kérlek,mert kettőkor kezdődik majd az adás.
- Adás????
- Igen. Aztán összeismerkednél a csapattal,és Sebastian Vettellel,a csapattársaddal. Utána pedig ő vinne el a szállodába,ahol a csapat megszáll. Így jó lesz?
- Igen! - nyögtem ki nehezen. Te jó ég. Mibe mentem bele. Én,aki azt is csak halványan sejti,hogy ki az a Sebastian Vettel,egy forma egyes autót fog vezetni! Őrület...
- Másnap lenne két szabadedzés. - már majdnem megkérdeztem mi is az,de... - Akkor fogod először vezetni a kocsit. - meg kellett kapaszkodnom az ágy szélében. - Aztán másnap még egy szabadedzés,vasárnap egy órától pedig futam. Ja,igen. Hány kiló vagy? Hány centi?
- Ötvennégy,és százhetven.
- Akkor elméletileg beleférsz a kocsiba,de legyél szíves semmi zsírosat ne egyél! És ha majd itt leszel,akkor lesz minimum egy edzésed Sebas edzőjével,Tommival.
- Öhm,rendben van. Akkor ha akarod,hogy időben ott legyek,most megyek készülni. - hallottam a saját hangom.
- Persze,menj csak. Szia. - azzal letette.
Azt hiszem,elájulok. Te jó ég. Te jó ég. Te jó ég. Mibe keveredtem én bele? És ez most az én hibám is. Nagyon rosszul viselem a sok embert,itt pedig több száz lesz,és mind engem akar majd,mert én leszek a csili-vili új kislány. LÁNY. Még ez is. De jó,hogy három napja szabadságon vagyok,és nincs tévém meg netem. El sem tudom képzelni,hogy mi mehet most mindenütt.
Összepakoltam magamnak egy sporttáskába,bezártam a lakást,és elindultam a vonathoz. Csak egyetlen egy baj volt. Máris voltak rajongóim.
Miss Hurrikán 1.
Kovács Dóra vagyok. Húsz éves és pincérnő. Az életem romokban hever. A volt barátom,Dávid,azért szakított velem,mert méltóságon alulinak érzett magához képest. Van ugyanis egy lánybanda. Vagy 3-4 csajból áll. Középsuliban volt velük egy vitám,amiből én kerültem ki győztesként,így kirúgták őket. Azóta ott keserítik meg az életem,ahol tudják. Íme néhány példa:
Nincs rendes munkám,mert mindenhonnan kirúgattak. Az egyik csajnak,Nikinek,ugyanis nagy fejes az apja,és mindent elér,amit akar,és amit egy-szem lánya óhajt.
Már nincs barátom sem,mert Niki és a barátnői áskálódással elérték,hogy szakítson. Úgy tudom,hogy azóta Nórával,szintén az egyik gonosztevőmmel boldog.
Nincs rendes lakásom,szinte csak ágyrajáró vagyok.
Nincs autóm,mert "véletlenül" úgy nekimentek,hogy totál kár lett. Természetesen megúszták a büntetést.
Mind ennek köszönhetően teljesen magamba fordultam. Nem érintkezek senkivel,szinte a saját árnyékomtól is félek. Anya és apa már rég meghaltak rákban. Nem volt pénzem rendesen eltemettetni őket,így csak egy földhalom jelzi hollétüket a temetőben.
Nikiék egy éve fejezték be a kínzásom a kocsi tönkretételével,így nem is nagyon számítottam már semmire. Hiszen tudták,hogy mennyire tönkrementem.
Egy csütörtöki napon este tízkor értem haza a munkából. Kivettem a lépcsőházban a postát,és dobáltam ki a szemetet,amikor megakadt a kezem. Volt köztük egy levél is,nekem címezve. Meglepetten dobtam ki a többi újságot,és felszaladtam a levéllel a kezemben. Kinyitottam gyorsan a lakást,ledobtam a cuccom a sarokba,és leültem a konyhaasztalhoz. A levelet valami Christian Horner írta. Fogalmam sem volt,ki az. A levél angolul volt írva.
"Kedves Dóra Tóth!
Christian Horner vagyok,a Red Bull-Renault csapatfőnöke a forma egyben! Egy bizalmas informátor szerint,aki megkért,hogy a nevét ne említsem a levelemben,azt közölte velem,hogy maga nagyon tehetséges pilóta,kiskora óta gokartozik,de pénz hiányában nem tudta kamatoztatni a tehetségét! Most páratlan ajánlatot kap: az egyik pilótám,Mark Webber,eltörte a kezét,és ebben a szezonban már nem tud rajthoz állni. Mivel bízom az informátorban,arra kérném fel,hogy havi négy milliós összegért álljon rajthoz az egyik kocsiban. Ha valami gond adódna,akkor nagyon nagy bajban lennék,mert az informátor kérésére elutasítottam az összes pilótának jelentkezőt! Az informátor szerint ugyanis maga nagyon szerény,és csak,kicsit kényszerítve lehet rávenni ilyesmire.
A Hungaroringen kezdené el pályafutását,és ha nagyon kamatozik a tehetsége,akkor akár szerződést is köthetünk, iksz évre!
Nagyon várom a válaszát,
C. Horner."
Természetesen azonnal tudtam,hogy ki az a bizalmas informátor. Niki. De most itt vagyok nyakig a kakiban. Mit lehet tenni? El kell fogadnom az állást. És úgy kell tennem,mintha értenék hozzá. Aztán az első kanyarban odavágom a kocsit. És kész. Nekem,és a balszerencsés életemnek vége. Ha így lesz,akkor majd az égből megajándékozom Nikiéket csupa jó dologgal,amiért véget vetettek a szenvedésnek (amit igazából ők okoztak,de nem baj).
Nincs rendes munkám,mert mindenhonnan kirúgattak. Az egyik csajnak,Nikinek,ugyanis nagy fejes az apja,és mindent elér,amit akar,és amit egy-szem lánya óhajt.
Már nincs barátom sem,mert Niki és a barátnői áskálódással elérték,hogy szakítson. Úgy tudom,hogy azóta Nórával,szintén az egyik gonosztevőmmel boldog.
Nincs rendes lakásom,szinte csak ágyrajáró vagyok.
Nincs autóm,mert "véletlenül" úgy nekimentek,hogy totál kár lett. Természetesen megúszták a büntetést.
Mind ennek köszönhetően teljesen magamba fordultam. Nem érintkezek senkivel,szinte a saját árnyékomtól is félek. Anya és apa már rég meghaltak rákban. Nem volt pénzem rendesen eltemettetni őket,így csak egy földhalom jelzi hollétüket a temetőben.
Nikiék egy éve fejezték be a kínzásom a kocsi tönkretételével,így nem is nagyon számítottam már semmire. Hiszen tudták,hogy mennyire tönkrementem.
Egy csütörtöki napon este tízkor értem haza a munkából. Kivettem a lépcsőházban a postát,és dobáltam ki a szemetet,amikor megakadt a kezem. Volt köztük egy levél is,nekem címezve. Meglepetten dobtam ki a többi újságot,és felszaladtam a levéllel a kezemben. Kinyitottam gyorsan a lakást,ledobtam a cuccom a sarokba,és leültem a konyhaasztalhoz. A levelet valami Christian Horner írta. Fogalmam sem volt,ki az. A levél angolul volt írva.
"Kedves Dóra Tóth!
Christian Horner vagyok,a Red Bull-Renault csapatfőnöke a forma egyben! Egy bizalmas informátor szerint,aki megkért,hogy a nevét ne említsem a levelemben,azt közölte velem,hogy maga nagyon tehetséges pilóta,kiskora óta gokartozik,de pénz hiányában nem tudta kamatoztatni a tehetségét! Most páratlan ajánlatot kap: az egyik pilótám,Mark Webber,eltörte a kezét,és ebben a szezonban már nem tud rajthoz állni. Mivel bízom az informátorban,arra kérném fel,hogy havi négy milliós összegért álljon rajthoz az egyik kocsiban. Ha valami gond adódna,akkor nagyon nagy bajban lennék,mert az informátor kérésére elutasítottam az összes pilótának jelentkezőt! Az informátor szerint ugyanis maga nagyon szerény,és csak,kicsit kényszerítve lehet rávenni ilyesmire.
A Hungaroringen kezdené el pályafutását,és ha nagyon kamatozik a tehetsége,akkor akár szerződést is köthetünk, iksz évre!
Nagyon várom a válaszát,
C. Horner."
Természetesen azonnal tudtam,hogy ki az a bizalmas informátor. Niki. De most itt vagyok nyakig a kakiban. Mit lehet tenni? El kell fogadnom az állást. És úgy kell tennem,mintha értenék hozzá. Aztán az első kanyarban odavágom a kocsit. És kész. Nekem,és a balszerencsés életemnek vége. Ha így lesz,akkor majd az égből megajándékozom Nikiéket csupa jó dologgal,amiért véget vetettek a szenvedésnek (amit igazából ők okoztak,de nem baj).
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)