Üres szerelem 5.

- Nem fázol? Nem vagy éhes? – kérdezte tőlem kedvesen Dávid.
- Nem! – válaszoltam a télikabátom és a sapkám mögül. Természetesen nevetségesen néztem ki. Olaszországban voltunk, a barlangjában. Ahogy anyám lelépett ide hozott ki. Persze minden gyógyszeremmel együtt. A kórházi „összeveszésünk”-ön úgy tűnik, túl lépett. Nem úgy, mint én. Nagyjából percenként megkérdezte mi a baj.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj, nem érted? – mondtam, és igyekeztem követni őt a sötétben. – Állj meg, nem látlak! – kértem őt. Egy pici pöttyben egy kék láng jelent meg, majd kirajzolódott a sötétben a sziluettje. Lassan, óvatosan indultam el felé, nehogy beleessek egy gödörbe, ami jeges vízzel van tele. Közben káromkodtam.
- Ne morogj! Azért öltöztettelek fel, mert így is beteg vagy! Te akartál ide jönni. – ja, ezt elfelejtettem mondani. Valóban én akartam visszajönni ide.
- Nem morgok. - morogtam.
- És miért is akartál amúgy visszajönni?
- Mert… nem tudom. Itt olyan nyugodt minden. Olyan… nem tudom megfogalmazni. – a hangom suttogássá alakult, de Dávidot nem leptem meg vele.
- Aha. Szerintem is van valami különleges ebben a barlangban. Ezért szeretem én is.
- Helyes. – motyogtam. Odaértem mellé. a kék lángocska elaludt, és hirtelen teljesen sötét lett. – Te látsz? – bukott ki belőlem a gyermeteg kérdés.
- Látok.
- Mindent, teljesen?
- Nagyjából úgy, ahogy te akkor, amikor ’világítok’. Amikor ég a láng a tenyeremben, akkor én úgy, mint te totál világosban. A világosság bántja a szemem, de muszáj elviselnem. Eleinte ordítottam a fájdalomtól. Mostmár bírom.
- Húha. – nyögtem. És ami furcsa volt: mindezt olyan természetesnek találtam. Hogy ezekről beszélünk. Még haragudni is elfelejtettem rá, amiért nem viszonozza az érzéseimet… egy ideig. Aztán ismét felvettem a pókerarcot, és mintegy megkövülve álltam egyhelyben.
- Miért vagy ilyen fagyos? – kérdezte halkan.
- Ezt hogy érted?
- Nem beszélsz, nem mosolyogsz… tudom, hogy beteg vagy, de…
- Semmi bajom nincs. – feleltem kimérten. Aztán köhögési roham tört rám. Hirtelen Dávid óvó karját éreztem a vállamon. A sötétben elkezdett vezetni, és én teljesen megbíztam benne. Mentem arra, amerre vezetett. Hiszen semmivel nem szolgált rá a bizalmatlanságomra. Ugye?
Óvatosan leültetett egy sziklára. Nem sokkal később szikrák pattantak fel nem messze tőlem, majd egy jó meleg tűz keletkezett.
- Dávid, hogy csináltál tüzet? A barlang nyirkos, hideg. És fa sincs bent.
- Nekem nem kell ahhoz semmi sem. Tüzet és szelet akkor csinálok, amikor akarok, és ott, ahol akarok. Vizet nem. De ezt a kettőt bárhol létre tudom hozni.
- Nehéz megszokni ezt.
- Talán zavar?
- Nem, nem, félre értesz. – hirtelen rám jött a köhögés. Szinte fulladoztam, ráadásul a barlang falai százszorosára hangosították a hangokat. Dávid óvatosan ütögetni kezdte a hátamat, közben a lábam simogatta, hogy nyugodjak meg. Biztosan érezte, hogy már-már bepánikolok a rohamtól.
- Jól van, nyugalom. – csitított. Hallani a mély hangját nagyon jól esett. Lassan csillapodni kezdett, majd elmúlt. Ha nem köhögök, és nem fáj a láztól a fejem, nem is tudom magamról, hogy beteg vagyok.
- Köszönöm. – mondtam neki csendeskén.
- Nincs mit. – mosolygott. Egy ideig csendben hallgattunk. A barlangban kezdett barátságos meleg lenni. – Nem akarod levenni a kabátod?
- De. – és már bújtam is ki az utált ruhadarabból. Ezért nem szerettem a telet, mert fel kell nagyon öltözni. Igaz, még nem volt tél, csak itt.
Nem szólaltunk meg. Mind a ketten a saját gondolatainkba merültünk. Én leginkább magamon és rajta merengtem. Menyire esélytelen vagyok. Egy nagy jó barátjának, majdnem testvérének tekint, hisz minden titkát rám bízta. Tudom, hogy totál reménytelen szerelmesnek lennem belé. Bírom a kudarcot, nem ő az első pasi, akibe reménytelenül vagyok szerelmes. De ő az első, akivel a jövőm homályba vész. Robinál tudtam, hogy csak két évig tarthat, hiszen ment át másik iskolába. Máté pedig… nos, amíg nem jött Dávid, ő volt a szerelmem. Ő a szomszédunk, vagyis hát a szembe házban lakik. Minden nap együtt mentünk haza. Hülyültünk, három puszi, ilyenek. Persze van barátnője, szóval… ott totál esélytelen lett volna.
De most Dávid… nem tudom. Meddig marad itt? Vajon tényleg azt szeretné, ha segítenék neki megtalálni a saját fajtáját? És ha így van, mennyi időnk van még? Mert egy dologban biztos voltam: ha ő elmegy, akkor nekem nem lesz új szerelem többé. Akkor itt maradok, úgy, mint egy leszakított virág. Nem, nem is ez a jó hasonlat. Nem elég erős annak a kifejezésére, hogy mennyire kopár, semmilyen lennék, azaz leszek, amikor majd elmegy.
Valamiért biztos voltam benne, hogy el fog menni. Benne volt a levegőben. Igaz, vak voltam, mert a szerelem vak, és süket is. De aki vak és süket, az jobban tud tapintani, jobbak a megérzései. Nos, ezekre a megérzésekre hagyatkoztam. Viszont fogalmam nem volt arról, hogy mégis akkor mennyi időm maradt még. Nem, nem arra, hogy elmondjam neki, hogy szeretem. Hiszen nekem a közelsége is elég volt.
Mintegy végszóra, rádőltem a vállára. Nagyon megleptem őt, de magamat is. Nem én cselekedtem, nem a lelkem adott utasítást a testemnek. Nem. A testem cselekedett magától. Tehát a test is lehet szerelmes?

Üres szerelem 4.

Erős fertőtlenítő szag térített magamhoz. Kinyitottam a szememet, de nem láttam semmit, csak foltokat. Aztán lassan kitisztult a kép. Végre kivettem, hogy egy kórházi szobában vagyok. Egyik kezemből tű lógott ki. Azonnal felfordult a gyomrom. Nagy küszködéssel bent tartottam, amit most bent kellett, és igyekeztem nem a kezemre nézni. A szoba sötét volt, tehát éjszaka lehetett. Lassan felültem. Nem tudom, mennyi ideje lehettem itt. Azt sem tudtam, hogy miért. Megszédültem, de nem feküdtem le újra. Lépteket hallottam, majd visszafojtott hangú veszekedést.
- Nem engedhetik még ki! Ez nagyon súlyos is lehet! Fel sem ébredt még! – replikázott valaki.
- Ha felkel, akkor haza kell mennie. Ez kórház, nem hotel. Megértem, hogy aggódik a barátnője miatt, de teltház van!
- Nem a barátnőm! – csattant fel hangosan Dávid. Az érzelmek eluralkodtak rajta. Ugye nem gyilkosan indulatos? Ugye nem akarja büntetni a dokim? Nagyon megijedtem. Felkeltem, kirántottam a tűt a kezemből, és kirohantam a folyosóra.
- Dávid! – kiáltottam el magam.
- Eliza! Atya ég, mit csinálsz te itt? Miért csupa vér a csuklód? – nem tudtam felelni. A hirtelen mozgás következtében lerogytam a földre.
- Jól… vagyok! – súgtam neki, mikor felnyalábolt, és a szobába vitt. – Miattad aggódtam! – mondtam már hangosan, szemrehányóan. Hitetlenkedve felnevetett.
- Egy hete fekszel kómában, tüdőgyulladásosan, és miattam aggódsz?
- Igen! – feleltem dacosan, állig betakargatva. A nővér betekerte a csuklóm, amiben a folyadékot pótolták után a szervezetemből.
- Kisasszony, maradjon nyugton, meg szeretném vizsgálni. – gyorsan lefuttatta a rutinvizsgálatokat, aztán elszaladt valami papírért.
- Anya hol van? – kérdeztem Dávidtól, aki egy messzi fotelban ült, és a fejét támasztotta. Álmosan tűnt.
- Haza ment. Olyan húsz perce. Meg volt ijedve miattad, kérte, hogy maradjak itt, amíg hoz be neked ruhákat.
- Menj haza, pihenj. Egyáltalán mért vagy kialvatlan? – vontam kérdőre.
- Mert nem aludtam? – felelte szarkasztikusan.
- Miért nem aludtál?
- Mert itt voltam veled. Hibásnak érzem magam… miattam vagy itt.
- Lehet, de ez nem ok arra, hogy ne aludj.
- De, elég ok! – csattant fel. Nagy vehemenciáján meglepődtem.
- Ahogy érzed. – fordultam a másik oldalamra, neki háttal. Pár perccel később bejött a doki.
- Ez itt a zárójelentése. Aláírná? – kérdezte.
- Mehetek is haza? Örömmel. – vigyorogtam. – Amikor a múltkor tüdőgyulladásom volt, akkor a felébredésem után még két hetet itt dekkoltam.
- Na igen. De most teltház van. És a barátja…
- NEM A BARÁTOM!
- NEM A BARÁTNŐM! – kiabáltuk egyszerre.
- Nos, tehát, a fiatalember megígérte, hogy vigyáz rád. Az anyud meg beleegyezett. A tanárnőtök pedig igazol titeket. – egy pillanat alatt felment bennem a pumpa. Dávidnak iskolázódnia kell! Szoknia kell az emberlétet! Nem egy kislányra vigyázni! Mérgesen villogó szemekkel néztem rá, de kéklő tekintete állta a pillantásom. Mikor a doki elment, csak akkor szedtem elő.
- Hogy képzelted ezt?
- Azt hittem…
- Neked emberien kel viselkedned!
- De…
- Mint akinek családja van!
- De én…
- Normálisan! Mégis mit mondtál Erika néninek?!!
- Hogy én is beteg vagyok. – vallotta be szégyellősen.
- Szóval azt mondtad neki, hogy egyszerre lettünk betegek? – a hangom egy oktávval feljebb ugrott.
- Igen! És tudod, hogy mit mondtam még? Hogy a biológia házi közben! – felelte mérgesen. – Gondolom, nem emlékszel a házira… nádat, meg tavi növényeket kellett szedni. Azt adtam be az ofőnek, hogy beleestünk a tóba.
- Ez akkor sem mentség. – feleltem dacosan. – Meg akarod találni a helyed, vagy nem?
- Meg hát! De nem mindegy milyen áron!
- Aha. És mit számít az neked, hogy velem mi van? A titkod nem mondanám el senkinek, szóval, ha kipurcannék, a sírba is vinném! – ezen meglepődött. Láttam az arcán. Én is megleptem magamat, viszont tényleg érdekelt, hogy miért hordoz így a tenyerén.
- Az az én dolgom, hogy miért számítasz nekem. – felelte, és kiment a szobából.

Szomorúan fordultam a fal felé. Olyasmi választ reméltem hallani, hogy: „mert szeretlek!” vagy legalábbis valami hasonlót. Aztán egy csók. De ki, vagy ami még lényegesebb: MI vagyok én ahhoz, hogy tetsszem neki? senki… és ember…

Üres szerelem 3.

Vegyes érzelmekkel értem haza. Utáltam itthon lenni, utáltam a szüleimnek nevezett egyéneket is. Mert hogy én mostohagyerek vagyok…
Pici baba voltam, egy-két hónapos. Egy nagy bevásárlóközpont előtt tett le az anyám. Fogta a babahordozót, és csakúgy letette. Késő este volt már, és viharfelhők gyűltek. Tehetetlen baba voltam. Aztán el kezdett esni az eső. Anyám nem mozdult mellőlem, de nem is takart el a jeges cseppek elől. Mivel akkor már november volt. Anyám sírt, ahogy én is. Ő kétségbe volt esve, én pedig féltem. Aztán nem messze éjfélt harangoztak. Anyám adott egy puszit, és ott hagyott. Álomba sírtam magam.
Nem, nem emlékszem ezekre, hanem megálmodtam, nem is egyszer. Akár hányszor vihar van, megálmodom, hogy hogyan taszított el magától anyám. De csak ennyit. Hogy hogyan vettek magukhoz mostani szüleim, azt igazából már ők mesélték el. Anya, a mostohaanyám aznap hajnalban ment bevásárolni, és megtalált. Felvett babahordozóstul, és hazavitt. Azonnal lefürdetett, átmelegített, majd magukhoz vettek. Igazából, szánalomból neveltek csak fel, ezt mindig is éreztem. Annyiszor dicsekedtek velem, amikor kisebb voltam, és még most is kihúzzák maguk, amikor nyilvános helyre megyünk. Ilyenkor ugyanis az összes férfiegyed rám figyel, és se hall, se lát. Milyen szép, milyen jó, milyen aranyos. Csak egy becses ékszer vagyok nekik, nem szeretnek igazán. Soha nem éreztem, hogy igazán szerettek volna. Soha.
Szóval nem nagyon vágytam haza. Sőt, kifejezetten vártam már a három órát. Anya általában este kilenckor ér haza, szóval nem tudott ellenőrizni.
Ímmel-ámmal álltam neki a tanulásnak. A fenének sem volt kedve hozzá, főleg most, az idő csigalassúsággal telt. Minden egyes percet valóságos évnek éreztem.
Fél kettő, és én még mindig nem vagyok előrébb a tanulással. Továbbra is csak egy matek példa búslakodott magányosan a füzetemben, öt helyett. Plussz történelem és angol… de valahogy nem ment összpontosítani. Mérgesen szedtem össze a könyveimet, és bepakoltam holnapra. Aztán uzsonnáztam. Még mindig csak kettő óra volt. Unalmamban elkezdtem tévét nézni, de hiába erőlködtem, nem láttam, amit néztem. Ilyen velem sosem fordult még elő. Dávid mindennél jobban felkeltette az érdeklődésemet. Eldőltem a kanapén, és a gondolataimba süllyedtem, míg végül elnyomott az álom.
Három határozott kopogás ébresztett fel. Nagyon kómás voltam, semmire nem emlékeztem, sok idő volt, míg egyáltalán azt felfedeztem, hogy kopogásra keltem fel. Kócosan, összenyomottan nyitottam ajtót.
- Szia! – köszönt Dávid. A szívem azonnal kétszeresére gyorsult, és már nem voltam álmos.
- Szia. – hadartam. – Mennyi az idő?
- Három múlt pár perccel. – mondta, miután megnézte a telefonját.
- Hogy találtál ide? – kérdeztem. Annyi, de annyi kérdés volt bennem, hogy ha akár a tört részét felteszem ezeknek a kérdéseknek, már az is parasztság lenne.
- Elf. – mosolygott, mert azt hitte, ezzel mindent megmagyaráz.
- Aha. – motyogtam. – Gyere be, amíg elkészülök. Kérsz valamit enni vagy inni?
- Nem hiszem, hogy van itt olyan étel, ami nekem megfelel. – ezen majdnem felhúztam magam, de időben kapcsoltam.
- Oh. – nyökögtem. Ezt nagyon nehéz lesz megszokni. – Milyen ruhát vegyek fel? Úgy értem: terepre megyünk, vagy…? – hagytam a levegőben a mondatot.
- Kényelmesen. – válaszolta. – Kényelmesen, de melegen. – tette hozzá. Azt hiszem, a meglepett képem láttán vigyorodott el olyan szélesen. Felszaladtam a lépcsőn és azon gondolkodtam, hogy huszonnyolc fokban minek melegen öltözni.
Felvettem egy melegítőt, hosszú ujjút és széldzsekit. Lent pedig sportcipőt húztam. Nem tudtam, mire számítsak.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Igen. Pontosan hova is? – erre csak nevetett.
- Majd meglátod.
A házunktól nem messze, az utca végében erdő volt. Elindultunk befelé az erdőbe. Nem szóltunk egymáshoz. Próbáltam tartani vele a tempót, de felfelé egyre jobban kifulladtam. Hirtelen megállt, és figyelt.
- Na, itt már jó. – szólt nagy sokára.
- Mmm? – kérdeztem a térdemen támaszkodva, lihegve.
- Itt már nincs ember a közelben. Gyere! – azzal ölbe kapott.
Behunyt szemmel koncentrált valamire, aztán minden forogni kezdett körülöttünk, és halványodni. A következő pillanatban pedig nagyon szorosan tartott, hogy a feketeség, amiben száguldottunk, ki ne ragadjon a karjából.
Tompa puffanással értünk földet, és Dávid bukfencezett egyet, velem az ölében.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor talpra álltunk.
- Igen. – és megborzongtam. Nagyon hideg volt itt.
- Fázol? – aggodalmaskodott.
- Nem. Hol vagyunk? – kérdeztem egyből, mikor láttam, hogy a talpam alatt vékony hóréteg van.
- Az olasz Alpokban. – felelte könnyedén. Már meg sem lepődtem.
- Teleportáltunk. – nem kérdeztem, állítottam.
- Igen.
- És miért jöttünk ide?
- Itt soha nem jár ember. És van itt egy barlang, ami tulajdonképpen az otthonom. Hetente kétszer-háromszor jövök el ide. – azzal elindult egy ösvényen.
Lassan követtem befelé egy sötét barlangba, de aztán szem elől tévesztettem a feketeségben. Amilyen ügyetlen vagyok, beleestem valami barlangi tavacskába. Totál elmerültem a jeges vízben. Fuldokolva, szoruló tüdővel másztam ki a vízből, és Dávidot kerestem, de nem találtam.
- Hé, hol vagy?
- Az orrod előtt, ne mondd, hogy nem látsz. Minden ok? Beleestél a vízbe? Mért nem nézel az orrod elé?
- Ember vagyok. Tudod, ÉN nem látok a sötétben.
- Jaj, bocsánat. – azzal megjelent egy kis, kékláng valahol, ami az egész barlangot barátságos, meleg, kék színbe festette, de meleget nem adott. Félhomály keletkezett.
A barlang maga is nagyon barátságos volt. Mindenütt levelek, díszek. Otthonná volt berendezve. Dávid egy fehér akármivel borított akármin feküdt, egy szál farmerban. Nagyot nyeltem, és feszengve leültem mellé. Levettem a pulcsim, hogy ne tapadjon rám még az is vizesen. Aztán végignéztem magamon, és gyorsan megigazítottam a fehér, mélyen dekoltált, sajnos már átlátszó Philip Russel pólóm, ami az út során kicsit elcsúszott.
- Csinos vagy. – szólalt meg egy idő után Dávid. Tekintete elidőzött a fekete melltartómon, amit a póló immáron vizesen, kihangsúlyozott.
- Ühm, köszi. – vörösödtem el. Felült, és velem szemben helyezkedett el.
- Miért nem kérdezősködsz?
- Mert úgy is elmondod, amit akarsz. – rántottam vállat.
- Hát igen… pedig lenne mit kérdezni, igaz?
- Lenne. – hagytam rá, és igyekeztem nem elveszni a szemeiben. Már azt sem tudtam, hogy mit beszélek.
- Szóval… azért téged választottalak ki a titkom továbbadására, mert úgy látom, hogy neked, csak neked sikerült legyőznöd az egyik olyan képességemet, amit a legkevésbé sem kedvelek. Nem estél belém az első pillanatban. Lehet, hogy a sokadikban igen, bár ha így van, jól titkolod, de amikor megláttál, nem éreztél semmit, csak dühöt. Igazam van?
- Igen. – válaszoltam meglepve, hogy tudja, amit éreztem ma reggel.
- Így elmondtam neked, hogy mi vagyok. Most már azonban jogod van tudni, hogy mi jár ezzel.
- Ezt nem egészen értem.
- Azzal, hogy ember vagy, az jár, hogy vannak emberi szükségleteid, igaz? Nos, nekem is van hasonló.
- Például?
- Például naponta kell vért innom, hogy tudjak teleportálni. – hátrahőköltem. – Ne félj, nem emberit. Gyűlölöm a vért, és csak elpusztul állatokéból szoktam inni, egy-két kortyot, de tényleg keveset. Ez az egyetlen horrorisztikus tulajdonságom. De ott van még az erő, a vonzás, a teleportálás… mind olyan dolog, ami hasznos nekem. Most mondanám, hogy az életben maradáshoz, de nem ahhoz, mert a huszonegyedik században már vígan élhetek a képességeim nélkül is. Viszont nagyon kell vigyáznom, hogy fel ne fedjem magamat, hogy ne tegyek kárt az emberekben. Ha eluralkodnak rajtam az indulatok, szemmel végre tudok hajtani bármit! Ölni tudok, simogatni, csikizni… tulajdonképpen, már nagyjából megszüntettem ezt a tulajdonságomat, de mondom: ha eluralkodnak felettem az érzelmek, akkor kész. Az illetőnek vége. – mikor elmondta, hátradőlt a fekvőhelyen, és engem nézett.
- Értem… és… én tudok neked segíteni? – kérdeztem minden szót alaposan megrágva. Mit tud egy ember ilyenkor tenni? Nem sok mindent…
- Nem hiszem. Meg akarom találni a helyem a világban. – mondta elködösült tekintettel.
- Sikerülni fog. – simogattam meg a karját. Fájt. Fájt, hogy simogattam. Mert neki nem remegett a szíve, mikor egymáshoz értünk…


Másnap reggel nem keltem fel a telefonom csörgésére. Anya, természetesen nem keltett, azt hitte, betegség miatt nem megyek ma suliba. Ami lehetett volna igaz is, mert a tegnapi kirándulásban igen-igen megfáztam. Köhögési rohammal ébredtem, háromnegyed nyolckor. Pár percre van a suli, és nyolckor kezdődik a tanítás. Káromkodtam egyet, majd sebesen magamra kapkodtam a ruháim. Kakaó, fogmosás, és el is indultam. Pontban nyolckor zuhantam le a helyemre. Dávid már ott ült, és a könyveit pakolászta. Ám Esztert nem láttam sehol.
- Azt hittem nem jössz. – mondta Dávid halkan.
- Én is azt hittem. – feleltem két hapci között. A helyzet reggel óta ugyanis rohamosan romlott.
- Nem vagy jól? – aggodalmaskodott.
- Nem.
- Vigyáznom kellett volna rád. – csapott mérgesen a padra. Nem erőből, csak meglegyintette a kezét, mégis hatalmas hangja volt, beleremegett minden.
- Hé! – kiáltottam fel, amikor mindenki idenézett, hogy mi folyik itt. Aztán bejött a tanár.
Egész nap rémesen voltam. Hetedik órában már lázasan ültem a padban. Eszter sehol, Dávid nem tágít mellőlem. Bűntudata az állapotom romlásával növekszik. Mikor kicsengettek, jó sokáig szöszmötöltem a pakolással. Miután mindenki kiment, Dávid felé néztem, aki természetesen megvárt.
- Nem megyek orvoshoz. – mondtam el, a mai nap vagy századszorra.
- Akkor legalább maradj otthon egyetlen napot! Anyud igazolja neked!
- Nem… vagyis meggondolom. – tettem hozzá, egy kiadós köhögés után.
- Oké. – mondta, és aggodalmasan nézte, ahogy pakolok. Hirtelen fordult egyet velem minden. A lázam az egekben volt, és már nem nagyon bírtam. Összeestem, de nem ájultam el.
- Jó ég! Mi történt? Mi a baj? Hé, itt vagy? – tartott meg Dávid a kezében.
- Lázas vagyok. Vigyél… kórházba… - mondtam, azzal elsötétült előttem minden.

Üres szerelem 2.

- Elf? Te jó ég… nem is én lennék, ha nem mellém kerültél volna. - ezen elmosolyodott.
Erika néni ezt a pillanatot választotta arra, hogy felszólítsa Dávidot, engem pedig emésztett a bűntudat, mivel én miattam nem figyelt.
- Tehát mit kell hozni holnapra, az első töritekre? Dávid?
- A tavalyi könyvet, atlaszt, füzetet. - felelte, és ezzel nem csak engem, de Erika nénit is, és az osztályt is meglepte. Hiszen mindenki láthatta, hogy nem figyelünk! Minden tanuló egy emberként fordult felénk.
Tehát nem ember volt a padtársam. Épeszű ember sikítva iratkozott volna ki a suliból, de én mégsem féltem. Egy kicsit sem, és ezzel magam is megleptem. Én, aki nem mert felmászni egy fára sem, mert fél, hogy leesik, nem féltem egy manótól.
- És miért… őőő… miért…
- Hogy miért nem mutatom meg a nagyvilágnak a fenséges földöntúli erőm? – kérdezte magabiztosan vigyorogva. Na, neki sem kell a szomszédban egóért kujtorognia. Fennhéjazására egy kicsit elfintorodtam, de némán biccentettem a fejemmel.
- Mmm. Majd megtudod.
- Na tudod mit? Elegem van belőled! – csattantam fel kissé talán túl hangosan. – Bocs, kicsit elragadtattam magam.
- Semmi baj. Úgy sem tudja még senki, a világon senki, hogy mi vagyok. – felelte egyszerűen, de kesernyés szájízzel.
- Hogy-hogy? - lepődtem meg őszintén. – Nincsenek… khm! Még olyanok, mint te?
- Hú, ezt finoman fogalmaztad meg. – mosolygott. – Pontosan. Én legalábbis nem tudok róla. – ráncolta a homlokát. – Pedig számtalanszor kutattam magam után a neten. Soha nem hozott ki semmi értelmeset. Nagyon nehéz úgy élnem, hogy csak egy legenda vagyok. Legalábbis minden könyv és forrás azt írja, ahol a fajtámról van szó, hogy ha valaha volt is ilyen, több millió éve már nincs. Nagyon rossz. Most viszont valami nem-emberi ösztönöm azt súgja, hogy meg KELL osztanom ezt veled. Meg KELL bíznom benned.
- Értem. – bólintottam lassan, minden szavát alaposan megrágva. – Szóval az, hogy elf vagy, nem egyszerűen abból áll, hogy kék tüzet hordozol a tenyereden.
- De nem ám! – nevetett halkan. - Ez egy hatalmas teher. Felelőséggel, félelemmel, tudással és bűnnel jár. Van kedved ma eljönni velem valahova suli után? – váltott hirtelen témát. A szívem a torkomban dobogott.
- Persze. – hallottam a hangom suttogni.
- Háromkor találkozunk nálatok. - mondta, miközben a csengő rekedtes hangja felharsant. Vége a napnak.
- De nem is tudod, hol lakom! – mondtam még neki, de csak mosolyogva felállt, és kiment.
Engem pedig elkapott a légszomj és a szédülés. Páni félelem lett rajtam úrrá. Úgy látszik, csak a közelében tudtam nyugodt maradni… A félelmem akkor hágott a tetőfokára, amikor a füzetemre pillantva észrevettem, hogy az "Elf" írás eltűnt és helyette egy új jelent meg: "Nem kell félni, bízz bennem!"
Az, hogy bízom benne (sajnos?) egy percig sem volt kérdés. Viszont ne féljek? Nem csak az aggasztott, hogy mi ő, és mit akar tőlem, egyáltalán veszélyes-e rám nézve. Vagy bárkire nézve. Hanem… nos, Dávid nem volt éppenséggel az utolsó látvány. A haja, az izmos teste, és a jó feneke. Tuti focizik. És a szeme… teljesen elbűvölt, talán már az első perctől kezdve. Féltem, hogy beleszeretek ebbe az… emberbe? Manóba?

Üres szerelem 1.

Csak álltam a zuhogó esőben és sírtam. Sírtam, bár nem látszott. Fájt. Jobban, mint hittem volna, hogy fájni fog majd egyszer. Tudtam, hogy nem tarthat örökké, hiszen neki majd mennie kell. Kell, mert nem idevaló. Reméltem, hogy ez nem jön el. Ő pedig abban reménykedett, hogy majd általam távozhat… De egy pillanatig sem hittem volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.

Ugyanolyan közömbösnek tűnt az újév, mint a többi, amíg… Nem találkoztam az új osztálytársammal.
Már első nap olyan különleges volt. Nem volt a haja az arcába fésülve, nem is volt hosszú. Csak fel volt zselézve. Már akkor feltűnt, hogy ő nem olyan, mint a többi fiú. De sosem hittem volna, hogy majd egyszer ő jelent nekem mindent. Aznap reggel, szeptember elsején…
Először csak sejtelmesen mosolygott, amit tökéletesen figyelmen kívül hagytam, de amikor a fény más szögben esett a szemére... Sohasem szerettem a barna szemeket, de az olyan más volt. De még milyen más! Amikor felértünk a terembe szemei már szikrázó kékben tündököltek. Kontaktlencse? Vagy megőrültem?
Szerintem az utóbbi. Kétség kívül megőrültem. Még párszor ránéztem, és nem egyszer volt eltérő színű a szeme. Ember? Egészen biztos. Akkor miért van ez? Egy kicsit elnapoltam a bajt, remélve, hogy csak fáradt vagyok. Nyolcadikos vagyok, és van egy nagyon gagyi osztályfőnököm. Természetesen már kész ültetésrenddel jött be az 1. órára.
Nos, Elizabett, te… Fehér Dávid mellett fogsz ülni, ott hátul. - mutatott a legeldugottabb padra. Fehér Dávid? Ő meg ki? Csak nem az új srác? De igen. Dávid volt az új diák. Nehéz léptekkel vonultam hátra, és ledobtam magam a jobb oldali székbe.
- Én szeretnék ott ülni. – szólt halk-fenyegetően.
- Mi? Nem mindegy az neked? – kérdeztem ingerülten, és nem mozdultam.
- Nem. – dohogva ültem át a baloldalra, és mereven kibámultam az ablakon. Ki ő, hogy megmondja, hova üljek?!
Amikor megszólalt a jelző, megkönnyebbülve sóhajtottam fel: még egy órát nem bírok ki mellette! De ez még csak az eleje volt. Már kicsengettek, és épp Eszter, a barátnőm oldalán hagytam volna el a termet, amikor az oszifő utánam szólt:
- Elizabett! Légy szíves modoráld magad Dáviddal szemben! Nagyon… fura alak. – egy pillanatra mintha félelem futott volna át Erika néni arcán, de elhitettem magammal, hogy tévedtem.
Szünetben nem tudtam Eszterre összpontosítani. Egyre jobban felkeltette a figyelmem Dávid. Következő órán nagy meglepettségemre hozzám szólt.
- Elizabett, ugye? Nos, szia…
- Szia, Dávid. – válaszoltam kimérten.
Mutathatok neked valamit? – némán bólintottam, és egy pillanat múlva a lélegzetem is elállt. A tenyere közepén egy ficánkoló kék lángocska jelent meg, és tűnt el, mire ő vigyorogva kinyitotta a könyvét.
- Ez… ez… ezt még egyszer! – követeltem tőle rémülten.
- Nem kell megijedni. - mosolygott rám kedvesen, amitől a gyomrom öklömnyire zsugorodott. És még egyszer megtette.
- Tudod, én más vagyok. Nem olyan, mint a többi ember.
- Na ne mond. – nyögtem fel. – És azért egyszer majd elmagyarázod, hogy miben rejlik eme másságod? Vagy hagysz belehalni a kíváncsiságba? – kérdeztem szarkasztikusan, mire halkan felnevetett.
- El fogom mondani, ígérem. Amint eljön az ideje. – tette hozzá mosolytalan arccal. Közben a tekintete színe vörösesbe váltott, majd pár pislogás után ismét zöld lett…
Nem tudtam, hogy mit csináljak. Talán félnem kellene? Azt se tudom ki ő… MI ő… Mindenféle elméletek rohamozták meg az agyam, de egyiket sem tartottam valószínűnek, így inkább segítséget kértem:
- Mi vagy te?
- Találd ki. – játszott mosoly az ajkain.
- Varázsló? Kobold? Tündér? Ír manó? - találgatásomra halkan kuncogott és egy ujjmozdítással kinyitotta a füzetem, ahol vérvörös betűkkel egy szó tűnt fel: elf.

:)

Sziasztok! A régi blogomba nem enged be,ezért csinálnom kellett egy újat. Most kezdtem el átmásolni róla a dolgokat,szóval ez nem koppintás;) Magamról másolom, magam. :) Igyekszem sűrűn írni,de tengernyi versenyeim és tanulnivalóim vannak. :/
Puszi:)

Álarcosbál 3.

Felálltam a földről, és szembe fordultam vele. Vigyorogva, a markába röhögve állt velem szemben. A düh izzó könnyei a szemembe tolultak,és a sminkemet elkenve folytak le az arcomon.
- Jajj, ne. Most legalább elárultad, hogy milyen vagy. - sóhajtott fel, mosolytalanul, komolyan, amikor meglátta a könnyeim.
- Milyen? - kérdeztem őszintén meglepve, és még leordítani is elfelejtettem őt.
- Elkényeztetett, sikeres, gazdag. Megkaptál mindig mindent, és megkapsz most is. Minden az öledbe hullt, és hullik, és amint van egy kis ellenállás, vagy füttyentesz egyet, és megoldódik, vagy addig pityeregsz, amíg rendbe nem jön. Tipikus celeb liba. Hazugság az életed. El vagy szállva magadtól. Pedig nem vagy különb egy átlagos húsz éves lánytól. - a szavai nagyon mélyen érintettek, és nem azért, amit mondott. Mindig gazdag voltam? Mindig megkaptam mindent? Mindig minden az ölembe hullott?
- Semmit nem tudsz rólam. MOST el vagyok kényeztetve, MOST gazdag vagyok. MOST el vagyok szállva magamtól. De te semmit nem tudsz rólam! Érzéketlen bunkó fafej vagy! - sziszegtem az arcába. Szemmel láthatóan meglepődött, amiért annyiszor hangsúlyoztam, hogy "most". Kétszer is kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de egyszer sem jött össze neki egy ép mondta kibökése sem. Vetettem még rá egy megsemmisítő pillantást, és ott hagytam. Benyitottam a kártyával a szobámba, és szétnéztem. Hatalmas nagy helység volt. Francia ágy, tv, kanapé, internetsarok. Külön vécé és fürdőszoba. Minden. Kezdtem kedvelni Németországot. Bepakoltam a hatalmas szekrénybe a cuccaim, lezuhanyoztam, és eltettem magam holnapra.
Másnap reggel esős péntekre virradtam. Lezuhanyoztam, felöltöztem, smink, és mentem le reggelizni. A barátnőm, Vanessa elvileg ma jön. Vele kicsi korom óta jóban vagyok, már a gettóban is együtt bűnöztünk. Most ő a menedzserem.
Leérve a hallba, hatalmas svédasztalt pillantottam meg. Azonnal megrohamoztam. Tele tettem a tányérom minden finomsággal, majd leültem az egyik asztalhoz. Betetettem az ipodom a fülembe, és evés közben zenét hallgatva figyeltem az embereket. Egy-egy arc volt csak ismerős,mert kevésbé vagyok jártas a száguldás világában. Már épp teljesen elmerültem Fernando popsijának a tanulmányozásában, amikor két szőke leült mellém. Az egyik Kimi volt, a másik egy tejfölösszájú vigyori. Komolyan mondom, ha nincs füle, körbeszalad a szája a fején! Végignéztem rajtuk, majd folytattam az evést.
- Szia. -köszönt Kimi pókerarccal. Én is felvettem a maszkot.
- Heló. - és kivettem az egyik fülest a fülemből.
- Szia. Én Sebastian Vettel vagyok. - mondta a Vigyorex, jó németes akcentussal.
- Szia. Se...
- ... lena Watson. - fejezte be.
- Igen.
- Ellentétben a mellettem ülő Fagyponttal, én tudom, hogy ki vagy, és mivel tisztellek, a véleményem is eltér a Räikkönnenétől.
- Örülök. - húztam fel meglepetten, távolságtartóan a szemöldököm.
- Úgy látom, nem bízol bennem túlságosan. - mondta kicsit csalódottan.
- Hát, most beszélek veled először, és valószínűleg utoljára is. Most egyből el kellene mondanom a magánéletem?
- Nem. - vigyorgott. -De szívesen megtudnám, hogy hogyan lettél énekes. - na igen. A sajtó nagyon rászállt a múltamra. Mármint rá akart, és akar. De soha nem mondok semmit. Vanessán kívül senki nem tudja, hogy honnan kerültem be a celeb világba. Britney nem mondta el senkinek, és amikor ellátogatott hozzánk, akkor a sajtó ki volt tiltva - a gettó kérésére. Így senki nem tudja, hogy honnan bukkantam fel.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak, de ha összehaverkodnánk, és tartanánk a kapcsolatot, akkor se mondanám el.
- Miért? -kérdezte Kimi. Hirtelen el is felejtettem, hogy itt van. Újra felvettem a pa-pa-pa-pokerface-t.
- Nem tartozik rátok. - feleltem egyszerűen, azzal felálltam, és mit sem törődve azzal, hogy még lenne mit ennem, felmentem a szobámba.

Egész délelőtt nem csináltam semmit sem. Untam magam. Zenét hallgattam, neteztem. Vártam az estét. Hogy itt legyen végre Nessa, és elkezdjük a tréninget. Mert másnap, ugye, fellépésem van. Fittnek és frissnek kell lennem, hogy bírjam a színpadon ugrálást. Aztán persze buli lesz. Vasárnap tízkor átutalják a koncertért kapott pénzt a számlámra, és utána díszvendég vagyok a Red Bull csapatánál. A boxból nézhetem végig a futamot. Ezt várom a legkevésbé, de Nessa szerint nem illik visszautasítani.

Végre eljött az este 7. Magamra kaptam egy farmert meg egy garbót, és lementem a hallba. A két szőke persze lent volt.
- Szia. - köszöntek egyszerre.
- Heló. - azzal tovább mentem volna,de a Jegesnek most jutott eszébe társalogni.
- Hova mész?
- Repülőtér.
- Utazol valahova? - kérdezte meglepve Sebastian. - De hát holnap fellépésed van!
- Örülök, hogy ilyen fontos neked a koncertem. - nevettem el magam. - De csak a barátnőmért megyek.
- Jó csaj? - kérdezte Kimi azonnal.
- Kérdésed a válasz. Pont ezért nem neked való! - vigyorogtam, és kiléptem az esőbe. Beültem a kocsimba, majd elhajtottam.

A téren nagyon sokan voltak. Megálltam egy oszlopnál, és elővettem a telefonomat. Pötyögtem egy sms-t, amiben körbeírtam, hogy hol vagyok. Nem sokára fölbukkantak Vanessa barna tincsei. És közvetlen mellette két szőke buksi is. Beszélgettek.